120 évvel ezelőtt, 1903-ban, Budapesten megalakult a Feministák Egyesülete, amely mérföldkő volt a nők jogaiért folytatott harc történetében. Az egyesület célja a női egyenjogúság előmozdítása és a társadalmi változások elősegítése volt, ami azóta is insp

A Feministák Egyesületének megalakulása jelentős mérföldkőnek számít a magyar nők jogaiért folytatott harc történetében. Ez az esemény új irányt adott a nők emancipációs törekvéseinek, és lendületet biztosított a társadalmi változásoknak.

1904 decemberében Budapestet egy figyelemre méltó esemény rázta fel: egy bátor célkitűzésekkel rendelkező egyesület jött létre, mely a nők politikai, gazdasági és társadalmi egyenlőségéért harcolt. Az alapítók, Schwimmer Rózsa és Glücklich Vilma, olyan kérdéseket vetettek fel, amelyek hatása a mai napig érezhető. A Feministák Egyesülete nem csupán a választójogért küzdött, hanem széleskörű társadalmi változásokért is, amelyek célja a nők helyzetének javítása volt a társadalom minden területén.

December 18-án (bár egyes források különböző időpontokat említenek, ez tűnik a legvalószínűbbnek) különös tömeg gyűlt össze a magyar főváros szívében, a Ferenciek terén. Hosszú szoknyás, kalapos hölgyek, szerényebben öltözködő munkásnők és néhány elegáns férfi sürögtek-forogtak az újságírók gyűrűjében, mindannyian a 4. számú épület felé igyekeztek, ahol a Közgazdasági Társaság impozáns nagytermében tartották meg a nagy eseményt. Céljuk világos volt: egyesületet alapítani, melynek mottója az volt: "a nők egyenjogúsítása minden területen".

A megközelítés új volt, de a szervezkedés nem: a kiegyezés után sorra jöttek létre a nőegyesületek, 1896-ra már körülbelül 800 (!) működött belőlük az ország különböző pontjain. Viszont (kivételt képezve a Veres Pálné által irányított Országos Nőképző Egylet)

Ez a tényező is rendkívül fontos, hiszen az adománygyűjtés és intézmények létrehozása érdekében elengedhetetlen volt, hogy a nők kilépjenek a "konyhából". A közéleti tapasztalatok megszerzése révén később sikeresen érvényesíthették jogaikat is.

A feminizmus eszméjét a megváltozott gazdasági viszonyok és a nők széleskörű munkaerőpiaci belépése miatt még a legkritikusabb tollforgatók is elengedhetetlennek tartották. A női munkavállalók sokszor jelentős bérkülönbségekkel szembesültek a férfiakkal összehasonlítva, és gyakran váltak szexuális zaklatás áldozataivá. Ezen kívül a munkajogi védelmük szinte teljesen hiányzott, ami tovább súlyosbította helyzetüket.

Ez az állapot nem volt sokáig fenntartható: igazságtalansága a patriarchális elnyomás mai, szubtilisebb formáinál jóval nyilvánvalóbb volt. (A "nem adózunk képviselet nélkül" érv az USA-ból, a 19. századi feministától, Susan B. Anthony-tól ered, napjainkban pedig az LMBTQ-mozgalom használja "egyenlő adó, egyenlő jogok" formában.)

A 20. század hajnalán már egyre több olyan, jól képzett nő jelent meg, akik készen álltak arra, hogy képviseljék érdekeiket. 1896-ban megalakult a Nőtisztviselők Országos Egyesülete, amelyből később kivált a Feministák Egyesülete. E két szervezet 1919-ig, a NOE felbomlásáig szorosan együttműködött, erősítve a nők jogainak érvényesítését.

Az egyesület vezetésére a később világszerte elismert újságíró és békeaktivista, Schwimmer Rózsa került, míg az elnöki posztot Glücklich Vilma tanárnőnek szánták. Glücklich azonban, aki mélyen hitt az egyenlőség eszméjében, annyira elutasította a hierarchikus struktúrákat, hogy nem volt hajlandó elfogadni a felkérést. Így a harcias és excentrikus Schwimmer mellett a higgadt és megfontolt Glücklich egy rendkívül erős és hatékony duo-t alkottak, akik a közös céljaikért küzdöttek.

Az egyesület 1907 óta folyamatosan terjesztette nézeteit "A Nő és a Társadalom" című lapjában, amely országszerte eljutott olvasóihoz. Az első szám vezércikkében a következő megállapítások szerepeltek: "Célunk az, hogy lebontsuk azt a szörnyű illúziót, amely az emberi társadalom egyik felében a tudást szégyennek és bűnnek, a legveszedelmesebb tudatlanságot pedig ártatlanságnak tekinti. A szellemi sötétséget nőies bájnak, a természetellenesen megkínzott és eltorzított testet pedig szépségnek állítja be. Az emberi szolidaritás önző családi érdekekért való feláldozását erénynek minősíti, míg a társadalmi munka iránti érdeklődést modern hóbortként kezeli."

A szavazati jogot csupán egy eszköznek tekintették a nemek egyenjogúságának eléréséhez, mellette rendszeresen szót emeltek a koedukált oktatásért is, mert nehezményezték, hogy a lányiskolák kevésbé felszereltek, mint a fiúiskolák, és úgy gondolták, hogy az együttes nevelés egészségesebb viszonyt alakíthatna ki a nemek között.

A vállalatnál egy gyakorlati tanácsadó is tevékenykedett, akihez a nők bármilyen problémával vagy kihívással bátran fordulhattak.

A munkavállaló nők helyzete és kihívásai, valamint a családon belüli szerepeik mélyreható vizsgálata került a figyelem középpontjába. Már akkor is észlelték – bár a "kettős teher" kifejezést még nem használták –, hogy a nők terhei túlságosan megterhelőek, és ezt a problémát a központi háztartás koncepciójának bevezetésével próbálták orvosolni.

Ez azt jelentette, hogy a társasház minden egyes család számára külön lakást biztosít, míg a takarítást a szakmai személyzet végzi. Az alagsorban kialakított helyiségek pedig a mosás és főzés feladatát látják el. A háború kitörése azonban megakadályozta, hogy ezt a rendszert kipróbálják, és a későbbi politikai helyzet már nem tette lehetővé a gondolat további tárgyalását.

Felléptek a házasságon kívül született gyerekek hátrányos megkülönböztetése ellen, és tárgyalták a 20. század eleji, Budapesten meglehetősen elharapózott "leánykereskedés" problémáját is. "A bűnös, a fő bűnös csakis a vevő" - fogalmazta meg Schwimmer már egykor a mai svéd modell lényegét. Az egyesület vidéki fiókokkal is rendelkezett, ezek többek között Nyíregyházán, Nagyváradon, Pécsett és Szegeden működtek.

Nagyszabású eseményük a budapesti Női Választójogi Világkonferencia volt, melyet a Női Választójogi Világszövetség kétévente rendezett meg, és a szervezés jogát 1913-ra a magyar Feministák Egyesület nyerte el. 1200 külföldi vendég érkezett a világ minden tájáról, akiket a hazai feministákon gyakran élcelődő politikusok - hogy jó hírét vigyék a magyaroknak - hajbókolva fogadtak.

A világkongresszus növelte a nők szavazati jogának elfogadottságát, amelyet végül 1918-ban a Károlyi-kormány biztosított, először rendeleti úton. A Károlyi-házaspár baráti viszonyt ápolt Schwimmer Rózsával, a feleség, Andrássy Katinka többször felszólalt az egyesület rendezvényein.

Az elkövetkező évek politikai zűrzavara mélyen megrázta az egyesület kereteit, ám a legelkötelezettebb tagok sem a Tanácsköztársaság, sem a Horthy-rendszer szolgálatába nem álltak. A feminizmus fénykora mögöttünk maradt, a vidéki fiókok jelentős része elhalványult, de a központi egyesület 1942-es működése, majd újraalakulása után 1949-ig folytatta tevékenységét, egészen addig, amíg újból betiltották. Örökségük megismerése különösen fontos, hiszen "A Nő és a Társadalom" című folyóirat lapozgatása során világossá válik, hogy a korai magyar feministák olyan problémákkal foglalkoztak, amelyek a mai napig megoldatlanok.