A legszomorúbb, amikor az énekes belső világát összetörik.

A véméndi általános iskolában nem éppen a szorgalmáról volt ismert, hiszen a leckeírás helyett sokkal inkább a foci vonzotta.

Így van. Imádtam focizni, játszani a többi gyerekekkel, de a több hangszeren való gyakorlás (gitároztam, zongoráztam és tangóharmonikáztam) is a mindennapok részét képezték. A pécsi Kodály Zoltán Gimnáziumba jártam ének-zene tagozatra, ahol Kertész Attila Liszt-díjas karnagy nevelt minket, és apai kezdeményezésre elvégeztem a pécsi kántorképzőt is.

15 éves koromig nem láttam operát. Az első élményem A sevillai borbély volt a Pécsi Nemzeti Színházban, együtt a gimnáziumi osztállyal. A következő évben a Toscát láttuk. Puccini műve annyira megfogott, hogy még hétszer néztem meg. Később már nem vettem jegyet - nem volt rá pénzem, és kérni sem mertem -, így bekéretőztem. Puccini zenéje magával ragadott. Nagyon tetszett Győrfi István, aki a tenor szerepet énekelte. A következő évi operapremiert Blázy Lajos vezényelte és rendezte, Erkel Hunyadi Lászlójának első felvonásában komoly férfikarra van szükség, ezért kisegítőket kerestek. Kertész tanár urat is kérdezték, így kerültünk többen a gimnáziumból a tenor szólamba. A TV2 felvette a bemutatót, mulatságos ma visszanézni magam, ahogy az első sorban lelkesen énekelek... Blázy javasolta az operatőröknek, hogy ezt a fiút többször mutassák a kórusrészekben, mert belőle egyszer még énekes lesz - legalábbis így mesélte évekkel később. Mindenesetre a műfaj engem beszippantott.

Édesapja népművelőként tevékenykedett, míg édesanyja először orvosi asszisztensként állt helyt, később pedig az idősek napközijének vezetésére vállalkozott.

Véménden sok német ajkú család él, míg édesapám a közeli Szebényből származik, ahol a magyar kultúra gazdag hagyományai élnek. Ebből adódóan két különböző kultúra hatása érte az életemet, ami izgalmas és sokszínű impulzusokat nyújtott számomra.

A kétnyelvű környezet nemrégiben kedvező fordulatot hozott. A felújított Theater an der Wien 2025. január 18-án életre keltette ifjabb Johann Strauss A királyné csipkekendője című operettjét. A keringőkirály e művet 1880-ban jegyezte, és az év novemberében a bécsi közönség körében hatalmas népszerűségnek örvendett, hiszen a bemutatója a császárváros legnagyobb sikereként vonult be a történelembe.

Felkértek Don Sancho szerepére, ami izgalmas kihívás számomra. A mű, amely már a maga idejében is erőteljes politikai utalásokat rejtett, valószínűleg ezért vált népszerűvé a közönség körében. Azonban a ritkán bemutatott darab háttérben álló politikai elit is szerepet játszhatott ebben a jelenségben. Miguel Cervantes, az író-költő, a cselekmény egyik központi alakja, de a szövegben sok olyan utalás is található, amelyek a Habsburg-udvar és Rudolf trónörökös ügyeit érintik. Most, a színpadra Christian Thausing rendezésében, politikai intrikák sorozata elevenedik meg. Az átalakulásomhoz egy őszülő, kusza parókát kaptam, és a körmöm fekete lakkot kapott. Don Sancho karaktere rengeteg énekelni valóval látott el. Öt héttel a premier előtt kaptam meg a szöveget, ami tartalmazott egy hosszú monológot is, amit a nyitány után kellett előadnom. A német nyelvet viszonylag jól beszélem, így nem az éneklés vagy a szöveg megtanulása volt a legnagyobb kihívás, hanem a színpadi beszéd érthető és hangsúlyos előadása. Az egyetemről egy nyugalmazott professzor, úgynevezett sprech coach került mellém, és több mint egy hónapnyi intenzív gyakorlás után sikerült ezt a feladatot is megoldanunk.

Strauss születésének 200. évfordulója és a 224 éves színház felújítás utáni megnyitása összekapcsolódott. Milyen érzésekkel énekelt benne?

Azzal a tudattal, hogy itt mutatták be Mozart A varázsfuvoláját, Beethoven Fidelióját, Strausstól A denevért és A cigánybárót, röviden: rendkívüli élmény volt, hogy e falak között szólalhattam meg. Azt beszélték a színházban, hogy mintegy hatmillió eurót költöttek a produkcióra, nemzetközi szereplőgárdát szerződtettek.

Nézzünk vissza a pécsi évek varázslatos időszakára! Először is, sikeresen befejezte középiskolai tanulmányait.

Miután beiratkoztam a Janus Pannonius Tudományegyetemre, egy éven át az ének-zene és karvezetés területén mélyítettem el tudásomat, majd ráléptem a magánének szak felvételi útjára. Az év során szerencsésen hárman nyertük el a belépést, de végül a diploma megszerzéséhez egyedül kellett megküzdenem. Szerencsémre Bukszár Márta tanítványává válhattam, akit azóta is rendszeresen felkeresek, hogy folytathassam a tanulmányaimat.

A Pécsi Színházban kapott először operaszerepet, A varázsfuvolában.

A fiatal pap és az első őrtálló szólamait énekeltem, amelyeket sok színházban egy és ugyanazon tenorra bíznak. A pályám következő fejezete Gábor Géza barátomnak, egy tehetséges basszistának köszönhető, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy Miskolcon a Sevillai borbélyhoz Almaviva grófot keresnek. Ő ajánlott Váradi Katalin karmesternek, a színház zeneigazgatójának. Elmentem hát előénekelni. Kati néninek volt egy kutyája is. Miután véget ért a meghallgatás, Géza nem azt firtatta, hogyan sikerült az éneklés, hanem azt, hogy a kutya bent maradt vagy kiment. "Bent maradt," válaszoltam. Erre ő csak annyit mondott: "Az jó!"

Az első komoly kihívásom tehát Miskolchoz fűződik, és ezt a lehetőséget Váradi Katalinnak köszönhetem. Ekkor még Pécsen éltem és tanítottam, és sokáig nem tudtam elképzelni, hogy feladom a tanítást. Szegedre is eljártam énekelni, ahol megismerkedtem Miklósa Erikával – akivel azóta szoros barátságot ápolunk – és ő is rendszeresen hívott koncertekre. Az a három-négy év rendkívül megterhelő volt, hiszen folyamatosan ingáztam; Miskolc pedig 440 kilométerre helyezkedik el Pécstől. Éjjel haza, majd vissza próbákra. De hihetetlen boldogságot éreztem, hogy komoly szerepeket énekelhetek. Miskolcon léptem fel először a Bohémélet Rodolfójának szerepében. Eleinte haboztam, úgy éreztem, talán még korai lenne. De Kati néni határozott volt: "Réti József is elénekelte, neked is meg kell próbálnod" – mondta. És valóban, igaza volt, mert ez a lehetőség jelentős lökést adott a karrieremnek. A vidéki pályafutás nehezebb, hiszen az egyetemek nem olyan szoros kapcsolatban állnak a Zeneakadémiával.

Volt benne egyfajta eltérés, ami különösen szembetűnő volt számára?

Én például ötször voltam előénekelni, pedig az akkori tudásomhoz képest nem énekeltem egyszer sem rosszul. Azt gondolom, hogy ez önmagában elég sok mindent elárul. Adódtak rossz élményeim. Volt olyan meghallgatás, hogy az illető föl se nézett, nem tudtam kontaktusba kerülni a meghallgatókkal. Amikor bekerültem az Operaházba, folyamatosan zajlott a vezetőváltási hercehurca. Jött egy e-mail, hogy az összes szerepet elvették - egyik pillanatról a másikra. Az eleje nagyon göröngyös volt, aztán lassan kisimult. Ha hallgatom Kováts Kolost, Molnár Andrást vagy Rozsos Istvánt, akik felidézik az együtt töltött időt, akkor bizony arra gondolok, de szép lehetett. Mára ez világszerte megváltozott. Mi manapság rohanunk haza, robogunk a gyerekeinkért, és keressük a megélhetésünket, hiszen nincs fix fizetésünk. Ilyen szempontból is teljesen megszűnt a klasszikus társulati lét. Beszélgetünk egymással, de leginkább akkor, ha találkozunk egy-egy produkcióban.

Úgy vélem, hogy az Operaház saját énekversenyének bevezetésével talán nagyobb figyelmet szentel a vidéken tanuló énekeseknek, ami új lehetőségeket teremthet számukra.

A Bánk bán előadását követően vehette át a kamaraénekesi kitüntetést. Ottó karaktere nem éppen a jellem erősségeiről ismert; vajon hogyan fér össze benne a lélek derűje a jellemének ellentmondásaival?

Melis György sokunk számára igazi inspirációt jelent. Képes volt életre kelteni a legkülönfélébb karaktereket: a gonosztevőtől a jámbor hősön át a fenséges lovagig, sőt még a szomorú, nincstelen figurákig is. Mindez csak akkor válik igazán láthatóvá, ha nyitott szemmel figyeljük a világot körülöttünk. Kinga, a feleségem, gyakran megjegyzi, hogy mindig figyelem az embereket. Valóban, érdekel, hogyan viselkednek, milyen gesztusokat használnak, és szívesen nézek filmeket is. Az Ottó szerepe az ősváltozatban különösen kihívást jelent, hiszen Erkel egy nagy szekunddal feljebb írta meg, így hihetetlenül magasra sikerült, ami valóban nem éppen a legkellemesebb élmény az énekesek számára. Ha az előadó csak egy kicsit is megfeszül, az súlyos következményekkel járhat.

Kocsis Zoltán a Schönberg- és Richard Strauss-művek előadásával debütált, ami különleges találkozásuknak is számít. Az együttműködésük egyedülálló élményt jelentett a zenekedvelők számára, hiszen Kocsis Zoltán zenei víziója és interpretációja új dimenziókat nyitott meg e klasszikus művek számára. A találkozásuk során a zeneszerzők zsenialitása és a karmester kreatív látásmódja egyesült, ami felejthetetlen előadásokat eredményezett.

Egy tenor kollégám lemondta a pécsi koncertet, amelyen Bartók- és Kodály-dalok szerepeltek Kocsis Zoltán átiratában. Két nappal a fellépés előtt Bátor Tamás megkeresett, hogy vajon tudnám-e tanulni ezeket a dalokat. A válaszom határozottan igennel zárult. A koncert után Kocsis felvetette, hogy szeretné rögzíteni a Bartók-népdalokat az összkiadás számára, és kérte, hogy tanuljak meg még néhányat, hogy ezeket is elénekelhessem neki. Bár a dalok nem igazán illeszkednek a lírai tenorok repertoárjába, inkább a mélyebb, súlyosabb tenor hangzásvilágot igénylik, én mégis igyekeztem a legjobb tudásom szerint elsajátítani őket. Azonban éreztem, hogy Kocsis nem volt teljesen megelégedve a teljesítményemmel. Ekkor gyorsan közöltem vele, hogy szerintem nem ez az én stílusom, de ha nem bánja, szeretnék bemutatni neki egy Kodály-dalt, amiben igazán otthonosan mozgok. "Melyik dalról van szó?" – kérdezte. "Várj meg, madaram" – válaszoltam. A zongorakísérő viszont nem vállalta a próba nélküli kíséretet, ekkor Zoli felállt, és azt mondta: "Jó, akkor én kísérem." Miután elénekeltem a számot, Kocsis reakciója megerősítette az érzésemet: "Igazad volt." Ezt követően Zoli rendszeresen hívott koncertezni. Richard Strauss csodálatos zenéjét általa ismertem meg, és összeszámoltam, hogy vele és az Operaházban már tíz Richard Strauss-operában léptem fel. Igazi ajándék volt ez a lehetőség, és sajnálom, hogy nem tudtunk több közös munkát végezni.

Lírai tenorként a repertoárja széles spektrumot ölelhet fel, hiszen a lírai tenor hangzásvilága rendkívül sokszínű. Az operák romantikus és lírai szerepei mellett énekelhet dalokat, áriákat és operett számait is, amelyek érzelmi mélységgel és kifejezőerővel bírnak. A klasszikus zene mellett a modern művek, musicalek és popdalok is színesíthetik a repertoárt, így a tenor akár a barokk kor gyönyörű áriáitól kezdve a kortárs zeneszerzők alkotásaiig terjeszkedhet. A lehetőségek szinte végtelenek, amennyiben a művész folyamatosan fejleszti a technikáját és bővíti zenei tudását.

Jelenleg lírai hangzásban élek, de idővel a tónusom egyre mélyebb és erősebb lehet. Számos művet közvetítek Eötvöstől Erkelen át Straussig, és például A sevillai borbélyt határesetnek tartom, de az Ory grófját szívesen énekelném, ha lenne lehetőségem rá – de sajnos ez most nem adatott meg. Jelenleg a Rigoletto mantuai hercege és a Bohémélet Rodolfója jelenti a határt számomra. Közben szívesen kísérletezem, és felfedezem a hangom határait.

Richard Wagnert se hagyja ki.

Két operámban, A bolygó hollandiban és a Trisztánban a kormányos szerepét formáltam meg, de gyakran visszatérek A nürnbergi mesterdalnokok Dávidjára, amit szívesen elénekelnék. Régebben több énekes is megosztotta egy-egy szerep kihívásait. Úgy érzem, az operaénekesi pálya jelenleg nem elég reflektorfényben, és a fiatalok érdeklődése is csökken. Rendkívül fontos, hogy tehetséges és inspiráló személyiségek érkezzenek a művészeti intézményekbe. Ha sok tehetséges énekes lép a színpadra, az valóban felemelő élményt nyújt a közönségnek.

A Nagyváradon született Kriszta Kinga, aki a felesége és két gyermekük anyukája, egy különleges szoprán hanggal bír. De hogyan is találták meg egymást? Az életük szálai egy varázslatos találkozás során fonódtak össze, amely mindkettőjük számára meghatározó pillanatokat hozott.

Pécsett egy különleges Falstaff-előadásban énekeltünk együtt: ő Annuskát keltette életre, míg én Fenton bőrébe bújtam. A találkozásunk kezdeti szakasza csupán egy röpke pillanat volt, de az idő múlásával a dolgok megváltoztak. Kinga Debrecenből Budapestre költözött, és én is otthagytam Pécset. Számos mély beszélgetés és közös nevetés után egy szép szerelem bontakozott ki közöttünk.

Milyen mértékben van jelen a rivalizálás a családtagok között?

Nincs. Kinga és én mindketten mindent megteszünk a legjobb tudásunk szerint, de azt tapasztalom, hogy a nők számára ez a pálya különösen rögös. Sokkal többen vannak, a verseny élesebb, és a teljesítmény szempontjából nem mindig mérhető a különbség, így a vágyott szerepek nem mindig esnek egybe a döntéshozók elképzeléseivel. Az évek múlásával azt is észreveszem, hogy az énekesek kivárják a lehetőségeiket, azonban amikor úgy tűnik, elérkezik az ő idejük, valahogy mégsem ők kapják meg a lehetőséget.

Ma már sajnos elég gyakori, hogy azokat az énekeseket, akik nem tudják gyorsan megszerezni a hírnevet, idő előtt félreállítják. Ez a jelenség világszerte tapasztalható. Régebben, ha valaki jól énekelt, és a közönség szeretettel fogadta, akkor lehetőséget kaptak, hogy kifejezhessék magukat. A mi szakmánkban nem elég egy év alatt sztárrá válni; fontos a fokozatos fejlődés, és hogy folyamatosan a lehető legmagasabb szinten teljesítsünk. Ha a hangod szépsége, a személyiséged, a muzikalitásod és a kisugárzásod eljut az emberekhez, akkor boldog lehetsz, ha elérted a sztárságot. De ha a lelkünket összetörik, az rendkívül nehézzé teszi a talpra állást. A mentális jólét éppolyan lényeges, mint a biztos technikai tudásunk.

Könnyen ki lehet zökkenteni?

Ha a gyerekeim a véleményüket kérik, a válaszom határozottan igen! Én egyébként a próbák során mindig kész vagyok egy jó viccért vagy egy kis ugratásért mindent megtenni, hiszen sokszor egy konfliktust is könnyedén kezelhetünk így. A próbaidőszak néha igencsak kihívásokkal teli, főleg ha olyan rendező érkezik, aki csupán a vizuális elemekre és filmszerű megoldásokra fókuszál. Előfordul, hogy öt hétig gyakoroljuk az adott jelenetet, majd kiderül, hogy az egész nem működik.

Megemlítette, hogy örömmel előadná a nürnbergi mesterdalnokok Dávidját.

Egyedivé téve a szöveget: Tosca Cavaradossiját említem, hiszen Verdi zenéje mindig is a szívem csücske volt, de Puccini dallamfűzése valami egészen különleges érzéseket ébreszt bennem. Minden zeneműnek megvan a maga varázsa, és emlékszem, mennyire megizzadtam Richard Strauss zenéjének megértésével az elején – mára viszont a rajongásom határtalan. Szerencsére a koncertezés folyamatosan gazdagítja az élményeimet; a nyárra már készülök, hiszen Kesselyák Gergely vezényletével egy koncertszerű Turandot-előadás vár rám a Kodály Központban. Az év végén pedig már az Operaház színpadán találkozom a közönséggel, ahol Ernestóként térhetek vissza a Don Pasqualéban.

Kriszta és Kinga ritkán osztoznak a színpad varázsán.

Azt szoktam mondani, hogy az Operaház családbarát munkahely, egyikünk mindig hazaér a gyerekekhez, ha nem, anyósom mindig készenlétben áll. Azért egy Bohéméletet boldogan énekelnék a feleségemmel.

Megnevezhet-e olyan művészt, aki inspirálta?

Pavarotti éneke számomra egy varázslatos élmény volt, ahogy az aranyfényű hangja megzendült, szinte elragadó volt. Szívfájdalmam, hogy sosem volt lehetőségem élőben hallani őt. A természetes éneklést részesítem előnyben, mert számomra a forszírozott, csak a magas hangokat harsogó énekesek, akik a zenekar mögött csupán a hangerejükkel akarják felhívni magukra a figyelmet, nem igazán nyújtanak élményt. Minden művésznek megvan a saját áriája, ahol megcsillogtathatja tehetségét, de a többi rész a kamarazenéről szól – itt minden egyes szólamnak szerepe van, és fontos, hogy támogassuk egymást, hogy a nézők számára a leglényegesebb információk átjöjjenek. Ha ezt a legmagasabb szinten tudjuk megvalósítani, akkor a közönség számára egy olyan duett vagy együttes élmény születik, ami együtt a zenekarral és a karmesterrel életre szóló emlék marad. Ebből a hitből merítek, és erre törekszem minden egyes előadás során.