A lélek megörökítője, aki a csokoládé Oscar-díját vehette át Weinsteintől.

Szintén életműdíjat kapott Gálffi László, akivel a tavalyi Moz.Gón a Semmelweis-filmben nyújtott teljesítményükért vehettek át elismerést.

László tavaly nem volt jelen a fesztiválon, én vettem át helyette a legjobb mellékszereplőnek járó díjat, és engem kértek meg, hogy beszéljek a nevében. Nagyon régen dolgoztunk együtt, még a Redl ezredesben meg A napfény ízében. Amikor három éve felhívtam, és felkértem a Semmelweisben Klein szerepére, azonnal tudta, kit kell alakítania, ráadásul érdekelte a munka, de forgatott a Hunyadi-sorozatban. Sikerült egyeztetni, hála istennek, tökéletesen megfelelt a karakternek, ami ritkaság.

A szereposztást úgy képzeljük el, mint a hollywoodi filmek castingjait, ahol a tehetségek versenyeznek a figyelemért, és a legjobbak kerülnek a reflektorfénybe. Itt minden szereplő egyedi stílusával és képességeivel próbálja megnyerni a rendező szívét, miközben a sorsuk egyetlen döntésen múlik.

Nem minden esetben. A Semmelweisnél ugyanis sok színészt ismertem, ahogy ők is engem. Azonban a fiatalok esetében más a helyzet, például Vecsey H. Miklóst egyáltalán nem ismertem. Szabó Pista mondta, hogy látta a Pesti Színházban a József Attila-estjét, nagyon tehetséges fiú. Megbeszéltünk egy találkozót, ám előző nap összefutottunk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen egy próbán. Megkértem Hegedűs D. Gézát, hogy együtt dolgozhasson az én filmrendezőosztályom az ő és ifj. Vidnyánszky Attila vezette színészosztállyal. Attila legjobb barátja, Miklós nézte a próbát, én pedig őt, hogyan reagál a látottakra. Másnap hosszan meséltem az amerikai élményeimet, miközben figyeltem a reakcióit.

Feltételezem, az amerikai, hollywoodi forgatási szisztéma más, mint a hazai. Más az operatőr, a rendező mandátuma, "szabadságköre"?

Az „Este” című film, amelyet Amerikában készítettem, számomra rendkívül jelentős alkotás. A forgatáson olyan legendás színészekkel dolgozhattam együtt, mint Meryl Streep, Glenn Close és Vanessa Redgrave. Vanessa kérésére egy jelenetet írtunk a lányának, Natasha Richardsonnak, aki sajnos 2009-ben tragikus baleset következtében elhunyt. Vanessa egy különleges kéréssel is fordult hozzám: szeretett volna a világítás alatt maradni a díszletben, ahol egy, az élettől búcsúzó nőt kellett megformálnia. Annyira élvezte a társaságunkat, hogy ez lehetőséget adott arra, hogy minden beállítást alaposan kipróbáljak vele, mielőtt átadtam volna a kamerát Pados Gyulának, az operatőrömnek. A forgatás alatt folyamatosan beszélgettünk. Egy alkalommal megemlítette, hogy újra átnézte a forgatókönyvet, és kifejtette, hogy a karakter nem igazán illik hozzá, de ha szeretném, szívesen eljátssza. A jelenet, amely az élet és a halál határvonalán egyensúlyozik, különösen kihívásos volt; minden egyes pillanatot szó szerint lediktáltam neki a forgatás során. Olyan érzésem volt, mintha Nagy Marcellal dolgoznék, aki gyerekként kezdte, és mára tehetséges operatőrré vált. Attól tartottam, hogy esetleg ellenáll a kéréseimnek: „Lajos, én Vanessa Redgrave vagyok, van tapasztalatom a színészetben.” De végül nem ez történt.

A figyelme azonnal rám irányult, minden egyes utasítást befogadott. Aztán hirtelen megkérdezte: "Boldog vagyok-e?" Azonnal zavarba jöttem, nem tudtam, mire gondol. "Elég tapasztalt színésznő vagyok ahhoz, hogy bármilyen szerepet számtalan módon életre kelthetek, de most csak azt teszem, amit te kérsz, mert hiszek benned. Ha te boldog vagy, akkor én is az leszek" - fejtette ki. Meglepett, hogy ennyire megbízik bennem. Közösen hittünk abban, hogy a kapcsolatunk ereje mindennél fontosabb.

Ahogy a Semmelweisben Vecsey H. Miklós vagy Nagy Katica is azt mondta: tanár úr, csak azt csináljuk, amit kér.

Amikor Giuseppe Tornatoréval dolgozott, ott "csak" a képpel kellett törődnie?

Tornatore nem igazán szán időt a színészekre.

Ezt sosem hittem volna...

Előfordult, hogy közvetlenül velem egyeztettek, hová üljön a szereplő a jelenet során. Én álltam a középpontban, a színész és a rendező között. A megbeszélt kompozícióból nem engedett egy tapodtat sem. Azt mondta: „Én álmodom, Lajos pedig megvalósítja, ő az egyedüli, aki megérti, mit kívánok.” Nem hitte, hogy rajta kívül bárki is rendelkezik annyira lángoló szenvedéllyel a filmes művészet iránt. A producerek tőlem kértek tanácsot arra vonatkozóan, hogyan lehetne megoldani bizonyos helyzeteket. Tornatoréhoz viszont nem mertek fordulni.

Meglehetősen ritkán kerül operatőr ilyen bizalmi viszonyba a színészekkel, az egész stábbal, nem?

Természetesen! Íme egy egyedivé tett változata a szövegnek: Az első amerikai filmem, a "Gaby - Egy csodálatos élet", amelyet Luis Mandoki rendezett 1987-ben, különleges emlékeket idéz fel. Főszereplője Liv Ullmann volt, akinek a fényképe előtt valaha leborultunk. És íme, most Mexikóban forgatok vele, és arról diskurálunk, honnan lenne a legjobb a felvételeket készíteni. Mesélt Sven Nykvistről, Ingmar Bergman operatőréről, hogy ő hogyan ért el csodás fényhatásokat. Aztán belépett a jelenetbe, és az általa legjobbnak vélt fényirányba fordult. Végül sikerült közös nevezőre jutnunk. Én mindig is szerettek az arcokat a fényeimmel hangsúlyozni. Azt mondták: „látszik, hogy te fényképezted a filmet, és hogy mennyire szereted a színészt.” Van egy mondat A napfény ízében, amely így szól: „ha azt mondjuk, hogy nincs Isten, akkor miért érezzük annyira a hiányát?” Ezt nagyon igaznak tartom. Hívő ember vagyok, hiszen úgy nőttem fel, hogy ministráltam, és hetente édesanyámmal együtt jártam áldozni. Hinni kell, ezt az értéket tanítom. Nincs más út, ha valaki igazán el akar végezni bármit. Szeretni kell azt, amit csinálunk – a színészt, akivel éppen együtt dolgozunk.

Amerikai sikerei ellenére itthon gyakran éri kritika, miszerint a képei annyira sötétek, hogy a negatívokról nem lehet megfelelő másolatokat készíteni.

A Hungarofilm igazgatója nyíltan bírálta a munkámat, mondván, hogy a negatívjaim nem állják meg a helyüket. Erre én csak annyit mondtam, hogy az eddigi bevételeink fényében talán nem állja meg a helyét a panasz. Hiszen a németek - már az NSZK - minden egyes filmemet megvették. A "Most jövök a falvédőről" című produkció forgatása előtt a Disney Stúdió egyik vezetője, ami igencsak szokatlan, meghívott egy vacsorára. Ott, miután megtekintették a próbafelvételeket, azt mondták: a képek tökéletesek, pontosan úgy festenek, ahogy azt megálmodták, de - hozzáfűzték - ez a három színész nekünk hétmillió dollárunkba fog kerülni, és szívesen látnánk őket. Később aztán gyakran hallottam:

Lajos egy valódi európai kincs, hozott nekünk valamit, ami itt még sosem volt.

Egy tapasztalt mester, aki hosszú éveken át operatőrként dolgozott, számos értékes leckét oszt meg rendezőhallgatóival. Elmondja nekik, hogy a filmkészítés nem csupán a történet meséléséről szól, hanem a képek és a fények művészi játékáról is. Tanítja őket arra, hogy a kamera nem csupán egy eszköz, hanem egy történetmesélő partner, amely képes kifejezni az érzelmeket és a hangulatokat. Rámutat, hogy a kompozíció és a színkezelés hogyan befolyásolja a nézők érzéseit, és hogy a rendezőnek tisztában kell lennie a vizuális nyelv használatával. Ösztönzi őket arra, hogy merjenek kísérletezni, és ne féljenek új technikákat kipróbálni, hiszen a legjobb alkotások gyakran a bátorságból és a kreativitásból születnek. Emellett hangsúlyozza a csapatmunka fontosságát is, hiszen egy film elkészítése sosem egyedüli vállalkozás. A rendező, az operatőr, a vágó és a többi stábtag mind egy célért dolgozik: hogy a nézők számára felejthetetlen élménnyé varázsolják a filmet. Az ő tapasztalata és szenvedélye inspiráló hatással van a fiatal alkotókra, akik így nemcsak technikai tudásra, hanem a filmkészítés iránti mélyebb megértésre is szert tesznek.

Csak a lélek számít. Minden más csupán üres díszlet. Technikát nem keresek, inkább segítek felfedezni mindenkinek a saját útját, ahogy nekem Illés György tette. Megtanítom, hogyan lépkedjen rajta, és hogyan maradjon azon. Valójában ez egyfajta pásztor szerep, ahol a lényeg a terelés: a helyes irányba, a saját, belső igazság felé. A vélt jó irányba, amely mindenki számára mást jelenthet.

Mi lenne az a vágyott, pozitív irány?

Káel Csaba annyit mondott, amikor felkértek a mesterképzésre: tanítsd magadat. Elmesélek a hallgatóimnak mindent, ami velem megtörtént, ami mással nem. Mindig velük vagyok, minden apróságban segítek nekik. Hogy menjenek oda egy színészhez, hogyan teremtsenek kapcsolatot vele. Ebben nekem, szerencsére, komoly tapasztalatom van. A Szabó Istvánnal eltöltött évtizedektől, amikor én voltam a kontroll, mert én láttam a kihasított képet. Minden felvétel után megkérdezte: Láttad az angyalt átrepülni? Addig vettük újra, amíg azt nem válaszoltam: láttam. Láttam megszületni a jelenetet. Nem volt hajlandó úgy dolgozni, hogy nem én ülök a kamera mögött...

Az ajtót Ragályi Elemérrel forgatta...

Úgy terveztem, hogy megszervezem, de végül az egész elmaradt.

A hetvenes-nyolcvanas években önök ketten forgatták Ragályival majd' az összes játékfilmet Magyarországon. Rivalizáltak?

Igen.

Ragályi a vállára akasztotta a kamerát, és lenyűgözően hosszú beállításokat tartott egy lélegzetelállító pillanatban...

Mint én. Például az Ajándék ez a napot - Gothár Péter rendezte - a legkisebb kamerával, egy Arriflexszel forgattam, amit a németek a háborúban híradós gépnek gyártottak, egyik kezemmel csináltam a képet és húztam az élességet, másikkal meg a színészt a helyére, hogy a legjobb kompozíció legyen.

Milyen mértékben befolyásolhatja az operatőr a rendezőt és annak vízióját?

A közhiedelem szerint Magyarországon az operatőrök uralkodnak. Filmjeinket mindig is költői lélekkel színesítettük, még akkor is, ha a forgatókönyv nem kínált valódi költőiséget.

Hallgatóimnak, vágóknak mindig hangsúlyoztam, hogy a kép mérete és a képkivágás hasonlóan fontos szerepet játszik, mint a mondat a literatúrában.

Az operatőrmesterség alapvetően a technológia világához kötődik. Az utóbbi évtizedekben a technikai fejlődés drámai módon alakította át a filmes szakmát; a hagyományos filmnyersanyag helyét mára teljesen átvette a digitális rögzítés. Önnek ez nem jelent kihívást?

A technikai világ sosem vonzott, számomra a lélek a lényeg. A Semmelweis Kórházban Nagy András volt az operatőröm, aki mesterien értett a digitális világ rejtelmeihez. Emlékszem, abban az időben a nyersanyag korlátozott volt, minden egyes felvételért meg kellett küzdenünk. Ma viszont határtalan lehetőségek állnak előttünk: annyiszor rögzíthetjük a jelenetet, ahányszor csak szükséges, míg végül az angyal át nem száll a vásznon.

Hogy meglegyen a keretes szerkezet, és érvényesüljön a rondóforma, visszatérek a díjakra. Az a különleges angyal többször is átrepült a festményein, hiszen számos komoly elismerést zsebelt be. Például elnyerte az európai Oscart, és kétszer gazdagította a vitrinjét az Európai Filmdíjjal is, olyan alkotásokért, mint A napfény íze és Az óceánjáró zongorista legendája. Az olasz filmes világ legnagyobb elismerését, a David di Donatello-díjat szintén kétszer vehette át, Az óceánjáró zongorista legendája és a Maléna című filmekért. Ráadásul Oscar-díjjal is büszkélkedhet, hiszen a Mephisto a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában végzett az élen, így az egész stáb, köztük ő is, megérdemelten ünnepelhette a sikert.

Igaz, hogy a film kapja, de a rendezőnek adják át. A napfény ízénél Vittorio Storaro azt mondta: idén te kapod az Oscart, Lajos, beszéltem az akadémiával. Lehűtöttem: nem is látták a filmet, nem tudnak róla. A Golden Globe után ugyanis nem vetítették sehol. Az óceánjáró zongorista legendája esetében Tornatore annyira összeveszett a stúdióval, hogy végül nem nevezték be. A Malénánál megint sokan biztosra vették, hogy enyém lesz a díj. Igen ám, de mivel Ennio Morriconét és engem jelöltek, a filmet azonban nem, a gyártó Miramax kiszállt. Végül a stúdiótól kaptam egy csokoládé Oscar-díjat. Úgyhogy csoki Oscarom van.