Az irányt vesztett óriás: Hová vezet Amerika Donald Trump vezetésével?
Képesek lenne-e Macron, Merz és Starmer közösen ejtőernyős ugrásra?
Az amerikai és európai, jobb- és baloldali külpolitikai elemzők és véleményformálók a jelenlegi események fényében zavarodottan szemlélik a világpolitikai történéseket, és ismételten felmerül bennük a kérdés: merre is halad valójában az Egyesült Államok? Milyen irányvonalat képvisel Donald Trump második kormánya, és hogyan formálja a globális sorsot az amerikai külpolitika? Az egykor klasszikusnak számító politikai elképzelések, doktrínák és eszmei irányvonalak mára csupán látszólagos relevanciával bírnak, valójában pedig érvényüket vesztett, elavult gondolatok, amelyek már csak a történelem és politikatudomány könyveinek poros lapjain találhatók, egyre csökkenő olvasótáborral.
Donald Trump sajátos személyiségénél és személyes sértettségénél fogva (mondjuk nem alaptalanul) kiszámíthatatlan, egyfajta ad hoc politikai revánsstratégiát alkalmaz kül- és belföldi ellenfeleivel, kreált vagy valós ellenségeivel szemben. Nyilvánvalóan jelentős problémát okoz a rendszerben, hogy Trump ezt állami nagypolitikai kormányzati szinten teszi egy olyan hasonló kaliberű, nagyhatalmú, és nem kevésbé zavaros személyiséggel rendelkező támogatóval a háta mögött, mint Elon Musk, a multimilliárdos techguru kormánytag.
Az elmúlt két hónap eseményeinek, döntéseinek és kivételes, "tettekké vált beszédaktusainak" ismeretében kijelenthetjük, hogy Donald Trump valójában önmaga sajátos hibrid elképzeléseit követi, és teljesen mellőzi a politikai eszmék, elméletek és doktrínák sorvezetőit. Trump elnököt egy önjáró óriáslöveghez is hasonlíthatjuk, amely, mondhatni, irányzék nélkül lövöldöz mindenfelé, mert egyelőre megteheti, míg a jó és rossz következményeket valószínűleg nem is ő, hanem utódja, valamint Amerika és a világ fogja viselni.
Donald Trump határozottan elutasítja a neokonzervatívok militarista szemléletét, amely az ifjabb Bush elnök időszakában érte el csúcspontját. Ezen kívül, nyilvánvalóan nem azonosul a liberális univerzalizmus wilsoni alapelveivel sem, amelyek a Demokrata Párt progresszív, woke irányzataihoz kötődnek az utóbbi évtizedekben. Sokan már rámutattak arra, hogy Trump politikai megközelítése nem tekinthető a reagani konzervatív realizmus modern, újracsomagolt változatának, hiszen eszmei alapjai és irányvonalai jelentősen eltérnek attól.
Vagyis Trump egy új politikai kategória és paradigma hordozója, akinek tulajdonképpen csak egyetlen fontos külpolitikai célja van: az amerikai elsőség, a hatalmi dominancia megőrzése bármi áron, még ha intézkedései akár ellenkező hatást is eredményezhetnek majd eredeti céljához képest. Ez utóbbiban komoly problémák és potenciális aknák is rejtőzhetnek a trumpi külpolitika számára, hiszen saját szövetségi rendszerének (NATO, EU) gyengítése, annak nem is burkolt szóbeli vesszőzése gyorsan visszahathat az amerikai világhegemón státuszra, kontraproduktívvá válhat és gyengítheti az Egyesült Államok pozícióját riválisaival, illetve akár saját durcás szövetségeseivel szemben is.
Donald Trump korábbi nyilatkozataiban és második elnöki beiktatási beszédében is hangsúlyozta az amerikai sorsszerű küldetéstudat, vagyis a manifest destiny fogalmát, amely a civilizációs eszmék egyik alapvető pillére. Ezt az elképzelést a 17. századi puritán hagyományok, különösen Winthrop híres "a Hegyen tündöklő Város" ideája is inspirálta. Ez a koncepció az amerikai különlegesség, kiválasztottság és küldetéstudat szimbólumává vált, és az amerikai politikai elit számára az utóbbi két évszázadban kulcsszerepet játszott.
Talán a franciák és zsidók identitása párhuzamba állítható a vallásos amerikaiak világképével, akik gyakran "új Sionként" hivatkoznak hazájukra. E csoport tagjai magukat az Újvilág kiválasztott népeként definiálják, akik példát mutatnak és mintát adnak a globális közösség többi népe számára.
Az Egyesült Államok fennállásának 250. évfordulójára való készülődés közepette a küldetéstudat szelleme szinte teljesen eltűnt és átalakult, mind az átlag amerikai állampolgárok, mind a politikai elit tagjai körében. Még Trump is eltávolodott e politikai filozófiai eszméktől, amelyek olyan neves elnökök, mint Jefferson, Woodrow Wilson, Eisenhower, Kennedy és Ronald Reagan gondolkodásmódjában fontos szerepet játszottak.
Amerika látszólag egyfajta introspektív állapotba került, mintha bezárkózna, ami nem teljesen új jelenség az amerikai társadalomban. Ugyanakkor a globális gazdaságtól való függősége soha nem volt ennyire nyilvánvaló, és pénzügyi kitettsége is jelentősen megnőtt. Az Egyesült Államok, mint vonakodó szuperhatalom, próbálja megőrizni vezető szerepét a világ nagyhatalmai között, miközben egyre inkább hajlik arra, hogy csupán egy állami szereplőként definiálja magát a nemzetközi közösségben. Ez a megközelítés lehetővé teszi számára, hogy elkerülje a világvezetői státusz által ránehezedő morális és politikai felelősségeket. Ez a látszólagos ellentmondásos helyzet nemcsak a társadalom belső feszültségeit fokozza, hanem komoly politikai és egyéb konfliktusok forrásává is válhat egyre kaotikusabb és előrejelezhetetlen nemzetközi környezetben.
A szenvtelen és arrogánsan pragmatikus Trump-féle külpolitikai megközelítés teljesen elidegeníti az Egyesült Államokat attól a nemzeti és állami mítosztól, amely valaha inspirációt nyújtott a világ számára. Ez a hozzáállás nemcsak a hazai értékeket kérdőjelezi meg, hanem a nemzet nemzetközi státuszát is aláássa.
Nyilvánvaló, hogy nem a naiv, idealista wilsonizmus érvényesítésével vagy a fukuyamai liberális utópia hiányosságaival kellene számot vetnünk az ingatlanmágnásból republikánussá lett elnök kapcsán, hanem inkább egy olyan külpolitikai rendszer iránti igénnyel, amely kiszámítható és valamilyen doktrínát követ. Egy megbízható politikai agenda jelentős mértékben hozzájárulna ahhoz, hogy mind az amerikai közvélemény, mind a világ megértse Trump politikai gondolkodását. Ezzel szemben a doktriner megközelítések éppen távol állnak Donald Trump stílusától és filozófiájától.
A Trump-féle üzleti megközelítés mesteri szintje és az első Trump-adminisztrációról készült beszámolók, a fehér házi naplók, valamint a washingtoni visszaemlékezések (mint például John Bolton, James Mattis tábornok vagy Jared Kushner írásai) nem igazán bővítik a látókörünket, sőt, sok esetben inkább aggodalomra adnak okot. Például a Gázában tervezett grandiózus ingatlanfejlesztési projekt, amely a helyi palesztin közösség véleménye nélkül készült, szintén nem segíti elő a Trump-féle külpolitika racionális és megfontolt értelmezését.
Az ukrajnai békefolyamat, amely a háború szörnyűségeit átélő ukránok és az európai szövetségeseik nélkül zajlik, a nagyhatalmak arroganciájának és érzéketlenségének egyértelmű megnyilvánulása. Érdemes megemlíteni, hogy a véres délszláv konfliktus amerikai lezárása, amely 1995-ben az ohiói Daytonban történt, valamint Jugoszlávia 1999-es bombázása is hasonló tendenciákat mutat, különösen abban a tekintetben, hogy az európai partnerek szinte teljes mértékben ki lettek iktatva a folyamatból, ami párhuzamba állítható Trump politikai stratégiájával.
J. William Fulbright amerikai szenátor, legendás demokrata párti politikus és filantróp írta az 1960-as években, hogy Amerika, még ha terjeszkedik is a világban, soha nem válhat birodalommá, mert nincsenek gyarmatai, külpolitikai vezérelve pedig a jószándék és a segíteni akarás, a gonosz, embertelen ideológiákkal szembeni fellépés, a nácizmus és kommunizmus elleni harc. Ismerősnek tűnhet a jelentős hatalmi arroganciától átitatott klasszikus amerikai jelmondat, miszerint "ami jó Amerikának, annak előbb-utóbb jónak kell lennie a világnak is", mely állítás az amerikai kiválasztottság és küldetéstudat egyik legfőbb külpolitikai vezérelve volt évtizedeken keresztül.
Érthető módon, tulajdonképpen ez történt a vérzivataros 20. század során, amikor legfőbb győztes nyugati nagyhatalomként az Egyesült Államok vált a gyakorlatilag megvalósult "földi paradicsommá", az ígéret modern földjévé, avagy "Isten városává a Földön", kiváltképp a világ elnyomott nemzetei számára, amelyek különféle diktatúrák sanyarú rendszereiben sínylődtek. Ez az idilli, utópikus kép és sajátos amerikai azonosságtudat mára látványosan megfakult és radikálisan átalakult, sőt teljességgel eltűnni látszik, bár az utóbbi évek bevándorlási adatai tükrében Amerika paradox módon még mindig az ígéret földjének tűnik milliók számára.
A Trump által képviselt külpolitikai irányvonal többféle forgatókönyvet rejthet magában: optimista, realista, vagy éppen borongós jövőképeket, amelyek mindenképpen hatással lesznek Amerika nemzetbiztonságára és nemzetközi pozíciójára. Ugyanez a hatás érvényesül a Nyugat, azaz a transzatlanti térség számára is, amely egyre inkább elveszíti koherenciáját, és ambivalens módon próbálja meghatározni saját szerepét a Washington és Moszkva közötti feszültségek kereszttüzében. Az a tény, hogy a mostani időszakot sokan a második hidegháború kezdeteként emlegetik, azt mutatja, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb és kiszámíthatatlanabb, mint a korábbi szovjet-amerikai konfliktus időszaka 1948 és 1989 között. Ez a környezet nem csupán a nagyhatalmak számára hordoz kockázatokat, hanem a gyengébb államok számára is, mint a bébifókák a gyilkos bálnák között; ők kénytelenek navigálni a túlélésért folytatott harcban.
A szerző Amerika-kutató.
Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!
