Az olvasó hatalma Az olvasás nem csupán egy passzív tevékenység; az olvasó aktív résztvevője a szöveg világának. Minden egyes könyv, novella vagy vers egy új univerzummal hívja életre a fantáziát, ahol az olvasó szuverenitása érvényesülhet. Az egyes kara

A "merev egyoldalúság" - a magyar politika állandó képletei

A Fidesz a nemzeti szuverenitást, Magyar Péter a kormányváltást félti a sajtótól, a szerkesztőségek pedig saját autonómiájukat a hatalomtól. Az olvasóról, hallgatóról, nézőről viszont alig beszélünk.

Orbán Viktor a balatonfüredi kormánypárti frakcióülés keretein belül felsorakoztatta honfiúi bátorságát, és évértékelő beszédében támadószellemben folytatta a diskurzust, célul tűzve ki a "guruló dollárokért" cselekvőket, akik "azt írják, azt mondják, amit kérnek". A konkrét lépések és a célcsoport pontos meghatározása a hallgatóság képzeletére maradt. Miután a Magyar Nemzet részletesen tudósította az eseményről, a politikai diskurzus szelleme - a beszéd súlyos kifejezései után - az ellenzéki térben azonnal felélénkült. Sokan "orosz mintájú diktatúráról" beszélnek, sőt, egyesek már a kormánykritikus újságírók országon belüli eltiltásáról is megfogalmaztak aggályokat. Ilyen nyílt fellépést saját állampolgárai ellen utoljára a brezsnyevi Szovjetunió gyakorolt.

Rendkívül nehéz elképzelni, hogyan lehetne felszámolni azokat az orgánumokat, amelyek külföldi támogatásban részesültek vagy részesülnek. Ehhez elengedhetetlen lenne a lapkiadás és a sajtótevékenység engedélyezésének újbóli bevezetése, amit még a Kádár-rendszer utolsó éveiben töröltek el. Ezzel a lépéssel viszont nem csupán az orosz, hanem inkább a nyíltan pártállami kínai modell irányába haladnánk.

Az "ezek bármire képesek" kifejezés az ellenállás oldalán valóban erős érv, azonban érdemes hangsúlyozni, hogy a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) alapvető célja az elmúlt másfél évtizedben éppen az volt, hogy a demokrácia egyre inkább megkopó álarca mögött konszolidálja a hatalmon lévők politikai és gazdasági fölényét. Jelenleg sem szükséges kilépniük ebből a rejtett pozícióból ahhoz, hogy a miniszterelnök által kitűzött célokat megvalósítsák. Nincs szükség arra, hogy bárkit is kitiltsanak az országból, és a sajtóorgánumok betiltása sem elengedhetetlen. Elég csupán annyit tenni, hogy olyan szervezeteket és alapítványokat iktatnak ki, amelyek révén a külföldi támogatások Magyarországra érkeztek és eloszlottak. Persze ehhez alaposan meg kell gyengíteni a jogállamiságot, de erre már számos példa világított rá az utóbbi időszakban.

Az már tényleg csak lábjegyzetként kívánkozik ide, de a kormányváltástól a demokratikus szellemiség visszatérését és a sajtószabadság tiszteletben tartását várók azért jó, ha felírják a kéménybe: Magyar Péter éppen ebben a helyzetben érezte idejét annak, hogy híveit arra biztassa: "az eddig függetlennek gondolt" média helyett inkább a pártját támogassák anyagilag. (Hogy aztán pár nappal később elmondja, hogy ez nem azt jelentette, ahogyan mindenki értette, majd ugyanebben az interjúban kijelölje, szerinte mi lenne MÚOSZ feladata, és hazudjon egy szép nagyot az Átlátszó melletti kiállásáról, ami valójában sosem történt meg.)

Oké, akkor beszéljünk a külföldi pénzekről!

Ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy végre őszintén beszéljünk a kormány által véres ingként körbehordozott külföldi alapítványi és állami támogatásokról. Sőt, igazából éppen ez a helyzet teszi sürgetővé az egyenes beszédet. Orbánék ugyanis úgy tesznek, mint akik lelepleznek valamit, ami eddig titokban zajlott. Ez persze az esetek többségében nem igaz, hiszen ezek a dotációk javarészt átlátható utakon érkeztek, tényüket az érintettek soha nem tagadták, többen - mint például példaértékű módon a Partizán - maguk tették közzé saját felületeiken, hogy mikor, kitől, mennyit kaptak.

A kormányzati kommunikáció mégis meglepően ügyesen képes eladni ezt az egészet, mint valami lebukásra utaló eseményt, és ez a narratíva nem csupán a paranoid tömegek körében talál fogadtatásra. Ennek fő forrása a nyálkás, képmutató őszintétlenség, ami már évtizedek óta körülveszi ezeket a támogatásokat.

A magyar progresszív-liberális értelmiség és az elmúlt évtizedben szinte az egész ellenzéki nyilvánosság körében egy olyan narratíva alakult ki, amely azt sugallja, hogy az adományozók teljesen önzetlen szándékból, a civil szféra, a független média védelme, a sajtószabadság és a transzparencia erősítése, valamint a demokratikus értékek támogatása érdekében nyújtanak támogatást. Azonban ez a nézet nem állja meg a helyét.

Ezek az összegek azért jutnak pont azoknak a szervezeteknek és orgánumoknak, amelyek kapják őket, mert a donorok őket tartják alkalmasnak érdekeik és értékeik képviseletére, megjelenítésére. Nem azért, mert elvtelen módon eladták magukat (bár nyilván ilyenre is lehet példa), hanem éppen azért, mert ők testesítik meg a civilséget, a függetlenséget és a demokratikus értékeket úgy, ahogyan azt az adományozók elképzelik.

Az 1989 utáni közép-európai helyzet rendkívül sokszínűen alakult, és ennek számos oka van. A progresszív-liberális értelmiség, amely a fent említett elvárásoknak leginkább megfelelt, dominálta ezt az új politikai tájat. Az általuk irányított szervezetek és médiaplatformok kapták a külföldi támogatások döntő többségét, ami nem meglepő, hiszen úgy tekintettek magukra, mint a haladás élharcosaira, akiknek ez a helyzet természetes járandósága. Kérdés, hogy a művelt Nyugat miért ne őket támogatta volna? Hiszen a helyi környezet, az elmaradott kommunista örökség és az ókonzervatív reflexek által uralt szellemi táj nem éppen kedvezett a változásokra nyitottabb nézetek terjedésének. Ki más láthatta volna magát a haladás zászlóvivőjének, ha nem ők?

Ez a széles körben elterjedt (tisztelet a néhány, de annál fontosabb kivételnek) arrogancia alakította ki a magyar jobboldalon (hasonló tisztelet a szintén ritka kivételeknek) azt a mérgező és sértett mentalitást, amely olyan kicsinyes és ostoba bosszúhadjáratokban nyilvánul meg, mint a jelenlegi kampány is.

Az olvasóknak mindezekhez semmi közük, és ez fontos. Az ő joguk, sőt elvárásuk, hogy tisztában legyenek azzal, mit olvasnak, és meg tudják ítélni, mennyire megbízható az információ. Kérdés, hogy mennyire bíznak az államilag támogatott médiában, vagy mennyire veszik komolyan azokat a hírportálokat, ahol a kormányzati hirdetések tengerén kell átkelniük az információkhoz. Joguk van hozzá, hogy mindent tudjanak ahhoz, hogy megalapozott döntéseket hozzanak, de végső soron csak ők maguk dönti el, mit fogadnak el. Ez a szuverenitásuk, amely úgy tűnik, hogy e diskurzus során gyakran háttérbe szorul.

A civil és állami szervezetek, akár helyi, akár nemzetközi szinten működnek, gyakran forrásokat osztanak az érdekeik és értékeik alapján. Az ilyen támogatások azonban nem csupán a szerkesztőségek belső ügyei, hanem komoly kérdéseket vetnek fel a nyilvánosság számára. Bár jogilag megengedett, hogy a médiaképviselők csak annyit osztanak meg a közönséggel, amennyi számukra megfelelő, etikailag ez vitatható. Az olvasóknak joguk van tudni, hogy mi áll a háttérben, hiszen ezek a kérdések közvetlenül érintik a tájékozódásukat. A hatóságoknak viszont semmi keresnivalójuk sincs ezekben a kérdésekben.

Viszont, amennyiben ez a helyzet, akkor semmilyen világnézeti vagy geopolitikai érv nem mentség a kivételre.

Amennyiben elvetjük a külföldi támogatásban részesülő magyar média elleni boszorkányüldözést, akkor nem állhatunk meg a román alkotmánybíróság döntésének ünneplésén sem, amely egy törvényes és szabad választás eredményét semmisítette meg. Ezt a lépést arra alapozva hajtották végre, hogy a győztes jelöltet támogató véleményformálók orosz forrásból származó pénzhez jutottak. (Amennyiben ez törvénytelenül történt, az gazdasági bűncselekménynek minősül, tehát büntetőjogi, nem pedig közjogi kérdés.)

Amennyiben úgy gondoljuk, hogy a Szabad Európának helye van a magyar közéletben, akkor nem helyeselhetjük az orosz tévécsatornák uniós betiltását. Nem azért, mert ezek a csatornák bármilyen szempontból összehasonlítható színvonalat képviselnek, hanem mert elvi alapon elutasítjuk, hogy az állam a tartalom alapján döntsön arról, honnan tájékozódhatnak polgárai, és honnan nem.

Mérő László remekművéből megtudhatjuk, hogy az elvek hajlamosak a változékonyságra, de ha csak lehet, törekedjünk arra, hogy saját elveinket ne úgy bánjunk velük, mint egy eldobható papírdarabkával. Mert ezáltal könnyen becsapva érezhetjük magunkat.

A szerző újságíróként és publicistaként tevékenykedik, emellett az ÖT csapatának elkötelezett tagja.

Ez a cikk az ÖT és az Index közötti együttműködés eredményeként született meg, és most itt olvasható oldalunkon. Ha szívesen megosztaná, hozzászólna hozzá, vagy szeretne még több hasonló érdekes tartalmat felfedezni, látogasson el partnerünk, az ÖT weboldalára!