Az ősi civilizációk titokzatos világának öt legérdekesebb rejtélye: felfedjük, mit sikerült már megfejteni, és mely titkok maradtak még mindig a homály takarásában.

Akár titokzatos menhirek, akár meghatározatlan formák vagy furcsa vonalak díszítik a tájat, az ősi kultúrák olyan maradványokat hagytak ránk, melyek mögött rejtett értelmek húzódnak meg, s amelyek mára a történelem ködében tűntek el. A föld népei pedig a mai napig azon morfondíroznak, ki, mikor és milyen célból emelte ezeket a monumentális alkotásokat?

Az ókori civilizációk által létrehozott lenyűgöző történelmi és földrajzi emlékek közül soknak a jelentését már megfejtették a kutatók, ám akadnak olyanok is, amelyek továbbra is titokzatosak maradtak, és nem hajlandók feltárni rejtelmeiket.

A Húsvét-sziget, a helyi lakosok által Rapa Nui néven ismert, a Föld egyik legelszigeteltebb lakott területe. Több mint ezer évvel ezelőtt a sziget népe hatalmas, több száz tonnás monolitokat, úgynevezett moai-kat állított fel. Ezek a monumentális szobrok azóta is folyamatosan lenyűgözik a régészeket, mióta körülbelül 300 évvel ezelőtt felfedezték őket.

Az elsősorban kéziszerszámokkal faragott vulkáni tufa szobrok, a moaik, valahogyan emelvényekre kerültek, de a pontos módszertan máig rejtély. Milyen cél vezérelte az embereket e monumentális alkotások létrehozásakor? Hogyan mozgatták ezeket a hatalmas monolitokat? A húsvét-szigetiek hite szerint a szobrok maguktól "érkeztek" a kijelölt helyükre, ami misztikus vonást kölcsönöz a történelemnek. Néhány író azt állította, hogy csak egy elveszett civilizáció vagy földönkívüli lények képesek a moaik felállítására. Más, tudományosabb megközelítések viszont arra utalnak, hogy valószínűleg keretek segítségével húzták őket a helyükre. Az igazság keresése továbbra is izgalmas kihívást jelent a kutatók számára.

Nemrég a régészek elismerték, hogy a húsvét-szigetieknek igazuk lehetett: a szobrok sétáltak. Pár tucat ember kötelek segítségével képes egy moai-t egyik oldaláról a másikra ringatni, és így "előre lépegetni" a szoborral. Mire az európai felfedezők megérkeztek, sok moai ledőlt, jelentésük pedig a múlt homályába veszett. Egyes feltételezések szerint hatalmi szimbólumai lehettek, de lehet, hogy békés vallási céljuk volt.

Az itt talált fa- és kőtáblák szövegei szintén rejtélyek, megfejtetlen rongorongo feliratokat tartalmaznak. A furcsa karakterjelek balról jobbra, majd jobbról balra futnak. A szobrokhoz hasonlóan eddig ez is dacolt a magyarázattal.

Több mint 3000 menhir sorakozik egymás mellett, a szél és az eső folyamatosan formálta őket, így görnyedt, különleges alakzatokat öltöttek. Legyen szó akár egyedi kövekről, amelyeket menhirekként ismerünk, akár a titokzatos dolmenekről, amelyek több kőből állnak, ez a különös kősor körülbelül 3 kilométeren terül el a francia Carnac falu közelében. Bár ezek a kövek már évezredek óta őrzik titkaikat, a régészek számára a céljuk és eredetük továbbra is rejtély marad.

A megalitokat a breton kultúra egymást követő hullámai szentként tisztelték. Az ókori rómaiak a gránitfelületekre faragták isteneiket; a keresztények pedig saját szimbólumaikat adták hozzá később. Az egyik legenda szerint a menhirek egy pogány sereg megkövült maradványai, akik Szent Corneliust a tenger felé kergették; ő azonban sarokba szorítva kővé változtatta üldözőit.

Valójában a kövek története jóval a kereszténység megjelenése előtt kezdődik, és valószínűleg Bretagne pre-kelta neolitikus időszakának mélyére nyúlik vissza, körülbelül Kr. e. 4500-2000 között. Felmerül a kérdés: vajon az ősi istenek vagy az elhunyt ősök emlékére emelték őket? Esetleg a nap vagy a csillagok mozgásának megfigyelésére szolgáltak? A szürke sereg titkai eddig érintetlenek maradtak.

A Dél-Ohio dombjain elterülő, lenyűgöző Nagy Kígyó-halom több mint 396 méter hosszú, és 6-8 méter széles, valamint 1-2 méter magas. Az alakja valóban különleges; farka kecsesen tekeredik, míg feje mintha egy hatalmas tojást tartana a szájában, ezzel még inkább fokozva a titokzatos varázsát.

A halom építője és pontos jelentése még mindig rejtély övezte. Az első írásos említések az 1840-es évekből származnak, amikor is ezt a kanyargós dombot felfedezték. Kezdetben az ősi adenai néphez kapcsolták, akik Kr. e. 500 és Kr. u. 200 között éltek ezen a vidéken, és akikről a közeli temetkezésekben fellelt maradványok árulkodnak.

A radiokarbonos kormeghatározás eredményei arra utalnak, hogy az adott lelet körülbelül 900 éves, így a Fort Ancient-civilizáció időszakába helyezhető. Ez a kultúra szoros kapcsolatban állt a Mississippi-i kultúrával, amelynek ikonográfiájában a csörgőkígyó jelentős szerepet játszik. Érdekes módon a kígyók sok indián hagyományban spirituális szimbolikával bírnak, hozzájárulva ezzel a kultúrák közötti gazdag interakcióhoz.

Néhány régész szerint a kígyódomb csúcsának elhelyezkedése a nyári napfordulóhoz kapcsolódik, ami arra utal, hogy csillagászati vagy szertartási jelentőséggel bírhatott. Ennek ellenére, mivel nincsenek kézzelfogható leletek vagy írásos nyomok, a hatalmas halom továbbra is egy titokzatos, kígyózó rejtélyt hordoz magában.

Kétezer évvel ezelőtt az emberek több mint ezer hatalmas figurát martak a délnyugat-perui tengerparti sivatagba. A négyszögeket, trapézokat, spirálokat, keskeny vonalakat és óriási lényeket formázó vonalak több száz négyzetméternyi száraz fennsíkon helyezkednek el, amelyek Nazca és Palpa városai között koncentrálódnak. Az 1920-as években a transz-andoki pilóták újra felfedezték a hatalmas Nazca-geoglifákat, ami több évtizedes kutatást eredményezett, hogy megválaszolja a kérdést: mire valók?

Számos elképzelés látott napvilágot az évek során, és sokat elvetettek a tudósok. A geoglifák alkotói elsősorban a Nazca-kultúra tagjai voltak, akik a Kr. e. 200-tól Kr. u. 600-ig terjedő időszakban éltek. A kutatók különféle teóriákat fogalmaztak meg a titokzatos vonalak és alakzatok jelentésével kapcsolatban: egyesek szerint öntözési csatornák, mások szerint csillagászati kalendáriumok, illetve inka utakat jelölhettek. Akadnak olyan vélemények is, amelyek archaikus hőlégballonokból megfigyelhető ikonokat emlegetnek, vagy éppen a legmerészebb, de sokak által vitatott elmélet szerint légi járműveket ábrázolnak.

Napjaink vezető magyarázata egyszerűbb: a jelképek szertartásos ösvényeket alkothattak egy szent tájon. A figurák közül sok esőhöz vagy termékenységhez kötődik, és lábnyomok még mindig láthatók a vonalakon.

Az első Eldorádó nem csupán egy város volt, hanem egy mítosz, amely már az 1500-as évek elején vonzotta a dél-amerikai spanyol felfedezőket. A legendák szerint a történet középpontjában egy új muiscai főnök állt, akit teljesen arannyal borítottak, és aki a szent tóba aranytömböket és ragyogó smaragdokat dobált, hogy megünnepelje hatalmát és gazdagságát. Az Andok titokzatos vidékein rejlő kincsek és a bennszülött kultúrák misztikuma azóta is élénk fantáziát táplál, és a felfedezők vágyát az ismeretlen után.

A kapzsi spanyol, német, portugál és angol kalandorok ezután Kolumbia, Guyana és Brazília végtelen, zord vadonjába merészkedtek, hogy felfedezzék ezt a legendás kincset. Az idő múlásával az emberi Eldorádóból egy arannyal borított völgy lett, amely csupán a felfedezésre vár. Számos amerikai őslakos és európai vesztette életét a titokzatos aranyváros keresése során, de soha nem bukkantak rá aranybányákra.

A legendában azonban lehet némi igazság. A Muisca-történetben említett tó a Laguna Guatavita lehet, magasan az Andokban, Bogotá közelében, Kolumbiában. Néhány aranytárgyat és ékszert találtak ebben a tóban, de a tó lecsapolására és a híres kincsek megszerzésére tett kísérletek kudarcot vallottak. Bármilyen kincs is lehet ott, az ott is marad.