Baranyi László a világháború frontvonalán küzdött, bátorsága és elszántsága emlékezetes nyomot hagyott a történelemben.

Az orosz "felszabadítás" mögött valójában egy megszállás rejtőzik, amelyet sokan a valóság árnyékában élnek meg.

A Família Kft. szívét és lelkét adó nagypapája Csongrádon töltötte diákéveit, amikor a háború sötét árnyéka elkezdett rájuk vetülni. Elmondása szerint az előjelek már akkor is érezhetőek voltak, mivel a tanárok mindent elkövettek, hogy a fiatalokban felébresszék a hazaszeretet és a harci szellem lángját.

Trianon árnyékában a mi generációnkat már fiatal korunktól fogva arra nevelték, hogy ne fogadjuk el a békeszerződést, mint végleges megoldást. Minden reggel, amikor a tanárhoz léptünk, egy különleges köszöntéssel indítottunk: "Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország". Ezzel a mondattal próbálták belénk ültetni a vágyat, hogy készen álljunk az újabb harcra - mesélte Baranyi, aki diáktársaival együtt rendszeresen részt vett gyűléseken, és hatalmas boldogságot érzett, amikor a régi Magyarország egy részét ismét a hazához csatolták.

- Bár ez siker volt, a tanáraink akkor is a realitás talaján hagytak minket, tudtuk, hogy a háború így is benne van a levegőben. Nem is ért váratlanul, mikor az iskolában kihirdették '39-ben, hogy megtámadták Lengyelországot a német csapatok.

A színész és családja sokáig úgy tűnt, hogy elkerüli őket a világ körül zajló fegyverkezés zaja. Azonban 1942-re a helyzet egyre súlyosabbá vált, így Baranyit édesapja úgy döntött, hogy kivonja őt a csongrádi bentlakásos iskolából, és Budapestre hozza, hogy a család együtt lehessen ebben a nehéz időszakban.

- Abban az évben már voltak itthon is bombázások. Az éles harc azonban csak egy évvel később lépte át a magyar határt is, amikor hadat üzentünk Amerikának. Apám akkor mondta, hogy itt lett a népünk sorsa megpecsételve, ez nem lehet megnyerni. Amikor Szálasi Ferenc átvette a hatalmat és megszállták Magyarországot, apám azt tanácsolta, vonuljak be katonának, mert legalább lesz a kezemben fegyver, és ha úgy alakul, meg tudom magam védeni. Közben a csongrádi osztálytársaim családjai közül is többen felköltöztek Budapestre, mert elterjedt, hogy ez egy nyílt város lesz, amit nem rombolnak le. A barátaimmal együtt elmentünk katonának, 1944 decemberében csatlakoztunk az Egyetemi Rohamzászlóajhoz. Szinte mindenki jött akkoriban 16 és 60 év között, kiképzést azonban nem igen kaptunk.

Baranyi nagynénjének volt egy saját Baleseti Kórháza, ahol a pincében titkos tevékenység zajlott: a színész édesapja és nagybátyja egy bunkert alakítottak ki, és hetekig bujkáltak ott, távol a világ zajától.

Apám rendőrtisztként szolgált, míg nagybátyám hadifogságba került, ahol elsajátította az orosz nyelvet. Az volt a tervük, hogy ha Pest a megszállók kezére kerül, jelentkeznek a szovjet katonai parancsnokságnál, és felajánlják tudásukat és tapasztalataikat. Végül így is történt.

Mindeközben a színész a sereggel haladt, de jó barátjával a csapat végén botladoztak, miközben a parancsnok ügyesen formálta a frontvonalakat, így ők gyakran elkerülték a közvetlen harcokat. Azonban Pest elesése elől ők sem bújhattak el fegyver nélkül.

A Rózsadombon voltunk bevetésen. A parancsnokunk azt mondta, hogy szükség törvényt bont, és mindenki a saját belátása szerint mentse az életét. Ott kemény harcokat vívtunk a ruszkikkal. Nem tudom, hogy lőttem-e emberre, nem emlékszem pontosan, annyira megváltozott a tudatállapotom. Ahol mozgást észleltem, oda céloztam – idézte fel az emlékeket. A legintenzívebb pillanatokat a lövészkútban éltem át, ahol másfél órán át folyamatos tűz alatt álltunk. Kézben tartottam egy magyar golyószórót, ami akkoriban igazán megbízható fegyvernek számított. Nagyon féltünk, volt, aki mellettem szó szerint összecsinálta magát. Én viszont csak imádkoztam, és azóta is Istenhívő vagyok. Közben édesanyámra gondoltam, hogy vajon még találkozunk-e valaha.

A sereget ezután egy alig harmincéves csendőr vette át, aki kijelentette, ő nem akar gyerekgyilkos lenni, így a színész és társai dönthettek arról, hogy részt vesznek-e a kitörésben vagy sem. Ők pedig azonnal tépték le magukról valahányan a katonaruhát és dobták az árokba. Így Laci bácsi már civilként élte meg az orosz felszabadítást a Margit körúton, amiről jó maga is tudta, hogy valójában megszállás.

- Elképesztő, milyen élményeken mentem keresztül. Az ilyen traumák mélyen belevésődnek az ember emlékezetébe. Ezzel a nehézséggel kellett megtanulnom együtt élni. Képzeljétek, a mai napig tisztán előttem áll az első orosz katona arca, akivel találkoztam. Soha nem fogom tudni elfelejteni a vonásait és azt a rémületet a szemében, amikor a sereg tologatta őt előre, mintha egy golyófogónak szánták volna - sóhajtott fel, miközben a tekintete a távolba révedt.

Baranyi László hősies cselekedete, amelyet a háború során hajtott végre, majdnem négy évtizeddel később vitézi címet hozott számára. Egyik bajtársát ugyanis a hátán cipelve mentette ki a frontról, ezzel megmentve az életét. A cselekedetről készült feljegyzések később előkerültek, és a kutatók felkeresték az akkor már Kanadában élő megmentett katonát. Ő, megerősítve a történetet, elmondta, hogy Baranyi bátor tette valóban megváltoztatta az életét.