Dessewffy Tibor megfogalmazása szerint a jelenlegi válság nem csupán korlátokat állított fel, hanem új lehetőségeket is teremtett. Míg sok ajtó zárult be, néhány másik viszont megnyílt, új utakat kínálva a jövő felé.
Ebben a radikálisan megváltozott helyzetben, ahol a geopolitikai átrendeződés az értékek újragondolását is magával hozza, és számos okunk van az erkölcsi felháborodásra, talán a leglényegesebb feladatunk az, hogy a káosz közepette felfedezzük a rendet, amely irányt mutathat számunkra. Fontos, hogy ne csak reagáljunk az eseményekre, hanem aktívan keressük a mélyebb összefüggéseket és a valódi értékeket, amelyek irányt adhatnak a jövőnkhöz.
Általában hajlamosak vagyunk eltávolodni a történelem eseményeitől, elmerülve a mindennapi élet apró-cseprő dolgaiban, hogy megvédjük magunkat a folytonos információáradattól. De néha, ritkán, elérkezik egy pillanat, amikor ez a védekezési mechanizmus nem működik – és az elmúlt hónap éppen ilyen volt. Ahogy sokan megfogalmazták, most véget ért egy korszak, amely a berlini fal után kezdődött, és új fejezet nyílik előttünk. Érdemes megjegyezni, hogy Európa ebben a megváltozott helyzetben leértékelődik, legalábbis az amerikai és orosz vezetők nézőpontja szerint, ami mindannyiunk számára komoly aggodalmakat vet fel.
Ha ezt a változást egyetlen, drámai eseményhez kellene kötni, akkor a Trump és Zelenszkij közötti találkozó - minden nyers, üzletszerű brutalitásával - élesen rávilágított arra, hogy a transzatlanti rend egykor magától értetődő, közel nyolc évtizeden át stabil alapjai már nem tekinthetők megkérdőjelezhetetlen igazságoknak. Az, ami egykor megingathatatlan szövetségi rendszernek és közös értékeken nyugvó struktúrának tűnt, hirtelen feltételessé vált, kiszolgáltatva a politikai zsákmányszerzés és a leplezetlen haszonszerzés szeszélyeinek.
Egy ilyen radikálisan megváltozott helyzetben, amikor a geopolitikai táj átalakulása egyúttal az értékek újragondolását is magával hozza – és valljuk be, számos okunk van az erkölcsi felháborodásra –, talán a leglényegesebb feladatunk az, hogy a káosz közepette felfedezzük a mögöttes rendet. Érdemes figyelni arra, amit az elismert közvélemény-kutató, Nate Silver könyvének címében is megfogalmazott: meg kell tanulnunk a szignált megkülönböztetni a zajtól.
Az én nézőpontomat ebben a témában két tényező formálja: az egyik, hogy az utóbbi évek során a European Center for Foreign Relations rendezvényein, ahol Orbán Balázs is rendszeresen próbálja megvédeni a saját álláspontját, mindig színpadra léptek republikánus, Trump által inspirált előadók is. Ezek az előadók ritkán osztották meg a többi, főként demokratákra hajló résztvevő véleményét, de egy dologban mindannyian egyetértettek: függetlenül attól, ki lesz az Egyesült Államok elnöke, a Kína felemelkedésének megfékezése mindig is központi kérdés marad. Joe Biden volt az utolsó elnök, akinek a hidegháborús tapasztalatai és személyes emlékei révén az európai politikai színtér kiemelkedő jelentőséggel bír.
Bárki is lépjen a következő elnöki székbe, a transzatlanti nosztalgia biztosan eltűnik a történelem süllyesztőjében.
Trump alatt egy rendkívül drámai és erőteljesan megfogalmazott stratégiát tapasztalhattunk, ám téveszme lenne azt hinni, hogy csupán passzívan várakozhatunk a következő négy év során. A retorika és a kifejezésmód a poszt-Trump korszakban változhat, de a kulcsszó, Kína megfékezése, valószínűleg nem fog eltűnni a napirendről. Ebből a prioritásból fakad a sokat emlegetett "fordított Kissinger-húzás", amely arra irányul, hogy Oroszországot elválasszuk Kínától, és olyan együttműködést alakítsunk ki, amely lehetővé teszi Putyin integrálását az amerikai érdekkörbe.
Egy különleges és inspiráló aspektus, amely már 15 éve foglalkoztat, az Orbán Viktor által formált Európa-kép alakulása. Ez a kép most különösen hangsúlyosan tükröződik abban a módon, ahogyan Trump és Putyin viszonyulnak a kontinenshez.
