A tinédzserek körében egyre gyakoribbak az evészavarokkal kapcsolatos problémák. "Elérkezik az a pillanat, amikor már nem maradnak más lehetőségek" – fogalmazta meg egy érintett.

Kurucz Adrienn/WMN: Szakemberektől hallottam, mostanában megnőtt az általuk észlelt esetek száma: egyre több gyerek küzd táplálkozási zavarokkal. Lehet ennek köze az iskolakezdéshez?

Reményiné Csekeő Borbála véleménye szerint nem állítható egyértelműen, hogy a szeptemberi iskolakezdés közvetlenül befolyásolná a fiatalok lelki állapotát, de a Kék Vonal 2025-ös statisztikája világosan mutatja, hogy a probléma folyamatosan növekszik, különösen a nagykamasz lányok körében. Már a nyári időszakban is észlelhető volt a számok emelkedése: a téli hónapokban átlagosan napi egy ilyen beszélgetés zajlott, ami havonta körülbelül 30 esetet jelentett, míg a nyár folyamán ez a szám megduplázódott. Ennek mögött valószínűleg az is áll, hogy azok a kamaszok, akik nem elégedettek a megjelenésükkel, a nyári hónapokban különösen nehezen élik meg a helyzetet, hiszen ilyenkor kevesebb lehetőségük van elrejteni magukat a ruhák mögé.

K. A./WMN: Inkább a szülők azok, akik kétségbeesetten fordulnak hozzátok, vagy a gyerekek maguk keresnek segítséget?

R. CS. B.: A szülők részéről rendkívül ritka, hogy felkeresnek minket evészavarokkal kapcsolatosan; évente csupán két-három ilyen megkeresés érkezik, míg mi körülbelül 300 olyan beszélgetést folytatunk, ahol az érintett maga említi meg a problémáját. A lelkisegély-szolgálat formája nem alkalmas arra, hogy anorexiát, bulimiát vagy bármilyen testképzavart diagnosztizáljunk. Ugyanakkor a "lelki egészség" széles spektrumán belül van egy altémánk, amely az "evészavar" címkét viseli. Ide tartoznak azok a beszélgetések is, ahol kiderül, hogy valaki alig eszik, és míg mások vékonyként látják őt, ő maga mégis kövérnek érzékeli magát. Vagy például, amikor valaki arról számol be, hogy falásrohamok és szigorú diéták váltják egymást az életében.

Ez a téma gyakran összefonódik más önértékelési problémákkal és önbántalmazási hajlamokkal. Különösen a tizenéves lányok körében egyre aggasztóbb tendencia figyelhető meg, ahol a vagdosás, vagyis a bőrük sértegetése mellett a táplálkozásuk megvonásával is küzdenek.

K. A./WMN: Mindig a lányokról beszélsz. A fiúknak nincs helye a telefonálók között?

R. CS. B.: Habár a gyerekpszichiátriák keretein belül találkozunk evészavarral küzdő fiúkkal és fiatal férfiakkal, nálunk ez a jelenség meglehetősen ritka. Úgy vélem, hogy még egy anonim lelkisegély-szolgálat keretein belül is megvannak a tabuk. A lányok esetében sokkal természetesebb téma a barátnői beszélgetések során, vagy anya-lánya diskurzusokban az olyan kérdések, mint például "jól nézek-e ki, elég vékony vagyok-e, érdemes-e diétáznom, számláljam-e a szénhidrátokat...". Ennek következtében sokkal könnyebben csúszhatnak bele a „csak fogyókúrázom” vagy „csak diétázom” állapotába, ami észrevétlenül vezethet táplálkozási zavarokhoz. A fiúknál hasonló dinamika figyelhető meg a testépítés világában, ahol a "nem vagyok elég izmos" érzés szintén problémákat okozhat.

Az anorexia nagyon veszélyes, olykor visszafordíthatatlan egészségkárosodással fenyegető kórkép, és hamarabb kiváltja a család aggódását. Gyakran csak akkor hívják fel akár a lelkisegély-szolgálatot az érintett fiatalok, amikor már a környezet agyonaggódja magát, és nem is az evészavar a téma, hanem az állandó konfliktusok, az a megélés, hogy "tömnek, mint a libát". A fiúknál a "gyúrok, edzőterembe járok, izmosabb szeretnék lenni, ehhez segédeszközöket vagy fehérjeport használok" sokkal tovább belefér abba a kategóriába, aminek akár örül is a környezet, amit a szülők is támogatnak. Ezért az, hogy ez mikor válik kóros történetté, sokkal kevésbé megfogható.

K. A./WMN: Mi lehet a figyelmeztető jel?

R. CS. B.: A beszűkültség jelensége. Szeretném hangsúlyozni, hogy mi nem vagyunk diagnoszták, és ez nem is a célunk. Azonban mindenképpen figyelemfelkeltő, amikor egy fiatal, aki hozzánk fordul, a közérzetét, kortárskapcsolatait, sőt, a párkapcsolati nehézségeit is azzal indokolja, hogy "hány kiló vagyok", "elég izmos vagyok-e". Ha ez a téma annyira dominál, hogy szinte lehetetlenné válik más aspektusokkal foglalkozni, például azzal, hogy "miben vagy jó, milyen egyéb területei vannak az életednek", az mindenképpen elgondolkodtató. Ilyen esetekben nem tudunk mást tenni, mint hogy felhívjuk a figyelmet erre: kifejezzük, hogy ez aggaszt minket, meglep, és számos kérdést vet fel bennünk.

Az evészavarok egy érdekes párhuzamot mutatnak a függőségekkel, hiszen mindkét esetben sokáig elkerülik a problémák felismerését. Azonban talán éppen itt van a lehetőség arra, hogy valaki egy olyan önreflexiót kapjon, amely elindítja a változás folyamatát, és mélyebb gondolatokat ébreszt benne.

K. A./WMN: Megdöbbentőnek tartom, hogy ezek a fiatalok egyáltalán hajlandók felvenni a telefont. A téma tabusága és a betegségtudat hiánya mellett azért is, mert ez a generáció már inkább a hangüzenetekre és az Instagram-üzenetekre esküszik, mintsem a hagyományos telefonálásra. Milyen hatással van ez a ti munkátokra?

R. CS. B.: Megfigyelhető, hogy a különösen tabusított és szégyennel övezett témák – mint például a "hánytatom magam" – sokkal inkább a chatszobákban bukkannak fel. Ezekről a kérdésekről könnyebb írni, mint beszélni. Az anonimitás lehetősége biztonságérzetet nyújt, hiszen így nem kell megmutatniuk a hangjukat, így elkerülhetik a hangszínből esetleg kiszűrődő érzelmeket, szégyent. Ráadásul a mai fiatalok számára az írásbeli kommunikáció kényelmesebb, hiszen a barátaikkal is leginkább így tartják a kapcsolatot. Ugyanakkor nem elhanyagolható a telefonos megkeresések száma sem, mivel ezek gyorsabb és hatékonyabb párbeszédeket tesznek lehetővé.

K. A./WMN: Az emberben könnyen felmerül a gondolat, hogy azok, akik valóban érintettek, valószínűleg csupán egy csekély hányada fordul szakmai segítségért. A táplálkozási zavarokkal küzdő egyének többsége sajnos hajlamos a rejtőzködésre, elrejtve szenvedésüket a külvilág elől.

R. CS. B.: Valóban, gyakran csak későn, a komolyabb, szomatikus gondok megjelenésekor tudatosul a betegség. Ritkán hallani olyat, hogy valaki azzal keres meg, hogy "evészavarom van." Gyakran a beszélgetések során nem is ez a téma középpontjában áll, hanem inkább olyan dolgok, mint hogy "mindenki elégedetlen velem": "nincs sikerem a párkapcsolatokban, barátaim sincsenek, otthon sok a feszültség" - és hozzátették: "ráadásul még fogyni sem tudok, undorítóan hájas vagyok." Amikor viszont megkérdezem tőlük: "Hány kiló is vagy?", a válasz gyakran így hangzik: "42." Ebből az következik, hogy a valós probléma nem a súlyfelesleg.

Egyre gyakrabban keresnek meg minket fiatalok, akik már tisztában vannak a saját mentális állapotukkal. Az utóbbi 5-6 évben azt tapasztaljuk, hogy a hozzánk fordulók jelentős része már részesült pszichiátriai diagnózisban, ám jelenleg nem kapnak megfelelő ellátást, vagy az elérhető segítség nem elegendő ahhoz, hogy stabilabbnak érezzék magukat. Olykor előfordul, hogy a beszélgetések során derül ki egy-egy komoly probléma, mint például: "Igen, és mellesleg anorexiás vagyok, nemrégiben kórházban is jártam, mert a BMI-indexem annyira alacsony volt."

K. A./WMN: A táplálkozási zavarok témája gyakran a média hatásairól szól, arról, hogy miként formálják a társadalmi elvárásokat a testünkkel kapcsolatban. Azonban ritkábban esik szó arról, hogy a teljesítménykényszer, az elvárások és a családi örökségek szintén jelentős szerepet játszanak a táplálkozási zavarok kialakulásában. Ezek a tényezők ugyanolyan szoros összefüggésben állnak a problémákkal, mint a média által sugallt ideálok.

R. CS. B.: Az igazság az, hogy a Barbie-babák világa mindenki számára jól ismert, és a közösségi média influensereinek, színészeinek és énekeseinek idealizált képei is sokakat vonzanak. Azonban nem mindenki válik anorexiássá ezek hatására. Bár ezek a képek kétségtelenül befolyásolják a fiatalok gondolkodását, hogy ez a hatás mennyire erős, az nagymértékben függ az egyén önértékelésének stabilitásától, valamint attól, milyen kapcsolatban áll saját magával. A serdülőkorban kialakuló identitás szorosan összefonódik a családi háttérrel és a korai gyermekkori tapasztalatokkal, amelyek alapvetően formálják a fiatalok önképét és önbizalmát.

Nem véletlen, hogy az evészavarok kezelése szinte mindig magában foglalja a családterápiát az egyéni terápiás munka mellett. Ennek oka részben abban rejlik, hogy a maximalizmus és perfekcionizmus gyakran erőteljesen hat az érintettekre, hiszen az elvárásoknak való megfelelés sokszor szorongást okoz. Másrészt az evészavarok gyakran szoros kapcsolatban állnak a kontrolligénnyel is. Azok a fiatalok, akik a családjukban úgy érzik, hogy nem rendelkeznek döntési jogkörrel, nem kapnak megfelelő önállóságot vagy intim teret, és határaik nincsenek tiszteletben tartva — például annyira, hogy még a fürdőszobájuk ajtaját sem zárhatják be — különösen sérülékeny helyzetben vannak.

Az étkezés, a testsúly és a megjelenés olyan területek, ahol a fiatalok megtapasztalhatják a kontroll érzését: "nem veszem a számba azt a falatot, nem engedem, hogy lenyeljék, és a testem úgy alakul, ahogyan én szeretném."

K. A./WMN: Onnantól, hogy egy gyerek elkezd fogyni, sokkal több figyelem vetül rá. Talán ez a cél is megbújik a háttérben?

R. CS. B.: Valóban rá lehet arra tanulni, hogy ha nem eszem, akkor figyelmet kapok. Ahogy figyelmet kaphatok azzal is, ha hangoskodok az órán, falcolom a karomat, lógok a suliból, drogozom.... Ha a szülők elérhetetlenek, akkor legalább majd a rendőrségétől vagy más hatóságtól. Elemi és jogos igény, egy mély szükséglet: foglalkozzanak velem. És nem azon kellene csodálkozni, hogy miért függ rá egy fiatal ennyire önpusztító, veszélyes dolgokra a figyelem érdekében, hanem azon, hogy miért van ilyesmire szüksége ahhoz, hogy figyeljenek rá. Innen sokfelé elágazhat a történet: lehet, hogy a jelenben egy nagyon elhanyagoló környezetben él, de az is lehet, hogy korábbi sérüléseket, traumákat nem tudott feldolgozni, és most nincs az a figyelem, ami neki elég lenne, mert a korai években nem kapta meg azt, ami azóta is bepótolhatatlan.

K. A./WMN: Beszéljünk egy kicsit a teljesítményről és az elvárásokról! Az oktatási rendszerben a gyerekekre óriási nyomás nehezedik, ami nemcsak a tanulmányi eredményeiket, hanem a lelki jólétüket is befolyásolja.

R. CS. B.: Valóban, már az is lényeges, hogy melyik óvodát választják a gyerekek, hiszen ez az első lépés a jó általános iskola felé, és ez a folyamat végigkíséri őket egészen az egyetemi tanulmányokig... Elgondolkodtató.

K. A./WMN: Milyen módon befolyásolja a folyamatos stressz a táplálkozási zavarok kialakulását?

R. CS. B.: A legfontosabb prevenciós eszköz a szeretet és az elfogadás. Ha egy gyermek úgy nő fel, hogy megéli: ő így, ebben a formájában is értékes, akkor nem kell feszülten igyekeznie, hogy a környezete figyelmét és szeretetét elnyerje. Ha a szülőket elnyeli a modern világ teljesítménykényszere, akkor éppen ez a lényeg marad el: hogy képesek legyenek a gyereküket a maga valójában, minden külső mérce nélkül értékelni. Az ilyen gyermekek erősebb önbizalommal és magabiztossággal bírnak, és egy kicsit jobban védettek a serdülőkor nehéz kérdéseivel szemben – mint például: "elég vagyok-e, jó vagyok-e, szerethető vagyok-e". Ők tudják, hogy van hova visszatérniük: "hát persze, hogy szerethető vagyok. Én voltam és vagyok anya, apa kedvence, a szeretet nem a jegyektől függ, nem számít, viszek-e haza piros pontot, mert önmagamért szeretnek." Ezzel szemben a teljesítményorientált környezet könnyedén megzavarhatja ezt az alapvető elfogadást.

K. A./WMN: Igen, és a kortársak részéről is érezhető a nyomás, különösen azokban az iskolákban, ahol a teljesítménykényszer dominál, és a versenyszellem rendkívül intenzív.

R. CS. B.: Amit egy gyerek otthonról hoz, amit az élete első hat-nyolc évében kap, az fontos védőfaktor lehet, akkor is, ha egy iskolai közösségben peremhelyzetbe kerül, vagy elkezdődik a verseny a kortársak között. Lesz biztos hátországa, ahova vissza tud húzódni, ahol elmondhatja a panaszait, és biztos lehet benne, hogy mellé állnak, megerősítést kap.

A másik aspektus, amit érdemes megemlíteni, az az iskola és iskola közötti hatalmas eltérés. Az oktatási rendszer egyre távolodik attól a valóságtól, amelyre elméletileg felkészíti a gyermekeket. Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy milyen barátságos és elfogadó légkör uralkodik az intézményben, valamint hogy a sokszínűség valódi értékként jelenik meg. A pedagógusok szerepe kulcsszereplő ebben a folyamatban: nem csupán a tanulmányi eredmények vagy a sportteljesítmény alapján kellene megítélniük a diákokat, hanem figyelembe kell venniük, hogy mindenki különböző területeken találja meg a helyét és hozzájárulását a közösséghez. E tekintetben az iskolavezetés, a tanári kar és minden, a gyermekekkel foglalkozó szakember felelőssége óriási.

Kortársbántalmazás, rivalizálás, hierarchiában betöltött helyekért vívott harc minden közösségben van. De hogy ezek mennyire durvulnak el, milyen sérüléseket okoznak, az a felnőttek felelőssége: mennyire hagyják magukra ebben a gyerekeket.

K. A./WMN: Az anorexiáról beszéltünk, a bulímiáról még nem. Ezt a betegséget sokan inkább felnőtt nőkhöz kötik. Tapasztalod, hogy megjelenik a fiatal lányoknál is?

R. CS. B.: Igen, valóban! Bár lehet, hogy a jelenség később kezdődik, de már a kamaszkorban is megfigyelhető. Két jelentős nehézség merül fel ezzel kapcsolatban, amelyek még az anorexiához képest is komolyabbak. Az egyik az, hogy a bulímia sokáig rejtve maradhat, mivel az érintettek átlagos testalkattal rendelkeznek. Egy olyan környezetben, ahol nincs jelen a figyelmes támogatás, akár évek is eltelhetnek anélkül, hogy a közvetlen környezet bármit is észlelne. A másik kihívás a hányás és a hashajtás stigmatizáltsága, ami még nagyobb tabu. Nehéz megnyílni erről a kortársaknak vagy barátnőknek. A mi anonim segélyvonalunkon is sokkal gyakrabban találkozunk az anorexiára utaló tünetekkel, mint a "hánytatás" típusú beismerésekkel. Gyakran a bulímiában is hasonló feszültséglevezető mechanizmusok figyelhetők meg, mint az önsértés vagy falcolás esetében. Az önagresszióról való beszélgetés pedig különösen nehéz, hiszen a társadalmi előítéletek és a stigma még inkább megnehezítik a helyzetet.

K. A./WMN: Mondhatunk olyat, hogy van anorexiára és van bulímiára hajlamos személyiségtípus? Látsz különbséget, vagy ez inkább ugyanannak a jelenségnek a két arca?

R. CS. B.: Nem fogalmaznék úgy, hogy "ilyen típus" meg "olyan típus", mert nagy a közös metszet, és ezek a zavarok át is folyhatnak egymásba. Van, hogy egy anorexiás elér egy orvosilag vagy a környezet által kívánatosnak ítélt súlyt, és nem akar újra kórházi kezelést igénylő mértékig éhezni, de közben retteg az elhízástól. Erre egy "válasza" lehet a bulimia. A dinamikában van különbség: az anorexiások szigorúan kontrollálják, hogy mit (nem) esznek - folyamatos fegyelemmel, önkontrollal. A bulimiás ember önkontrollja viszont hullámzó. Biztosan van szerepe a temperamentumnak, vérmérsékletnek, alapszemélyiségnek abban, hogy kinek milyen táplálkozási zavarra van hajlama, de a mélyben ugyanaz húzódik: az önelfogadás fájdalmas hiánya.

K. A./WMN: Érdekes megfigyelni, hogy a gyerekkori túlevés esetében a lelki tényezők kutatása meglehetősen ritka. Gyakran csupán annyit hallunk, hogy "ez a gyerek folyamatosan eszik, lusta, nem mozog" – és ezzel meg is fejeztük a diagnózist, tele negatív jelzőkkel. Felnőttkorban viszont hamarabb merülnek fel a lelki okok a falásrohamok mögött. A gyermekeket inkább endokrinológushoz vagy belgyógyászhoz irányítják, hogy "lefogyjanak", ahelyett, hogy a háttérben húzódó okokat és a családi dinamikát kutatnák.

R. CS. B.: A gyerekek kiszolgáltatottak: általában a szülők keresnek megoldást, szakembert. Könnyebb szembenézni azzal, hogy pajzsmirigyprobléma, emésztőenzimek zavara vagy gluténérzékenység áll fenn, mint azzal, hogy a gyereknek pszichés problémája van. A kivizsgálási sor legalján van a pszichológus, pszichiáter, mert még mindig nehezebb belátni, hogy a lélek is megbetegedhet - pláne ha "az én gyerekem lelkéről" van szó. Sok családban ott a félelem attól is, hogy "a pszichológus úgyis azt hozza ki, hogy a szülők a hibásak". Tény, sok múlik a szülő-gyerek kapcsolaton, a nevelési attitűdökön, de semmiképpen nem a bűnbakkeresés a cél.

Nem kétséges, hogy ha a túlevés mint tünet jelentkezik, a szülőknek is komolyan kell foglalkozniuk a saját hozzáállásukkal. Felmerül a kérdés: hol húzódik az ő felelősségük határa? Milyen ürességeket próbál betölteni a gyermek az evéssel? Miért vált az étkezés a megküzdés, a megnyugvás vagy akár a jutalmazás eszközévé? Azok, akik rendszeresen és jelentősen túlfogyasztanak, valójában valami másért étkeznek: legyen szó figyelemről, komfortérzetről, biztonságról vagy más, pozitív élményforrásokról. Szülőként szembenézni ezzel a kihívással érthetően nem könnyű feladat.

K. A./WMN: Az jutott eszembe, hogy az anorexia valójában egy olyan állapot, amelyben a fiatalok tudatosan megfosztják magukat egy élményforrástól.

R. CS. B.: "Nem érdemlem meg az ételt". Ez visszatérő megfogalmazás a segélyvonalon.

K. A./WMN: Mi állhat a háttérben, amikor valakiben megszületik az a gondolat, hogy „nem vagyok méltó az ételhez”?

R. CS. B. megfogalmazása szerint a fiatalok számára sokszor fájdalmas tapasztalat az, hogy az életben mindent "ki kell érdemelni", és semmi sem jár automatikusan: sem a szeretet, sem a gondoskodás. Ezzel összefonódik egy másik, szintén megterhelő érzés: "nem szeretnék teher lenni". Sok család küzd nehéz élethelyzetekkel: a gyerekek kicsik, a szülők pedig öregszenek, miközben egzisztenciális válságokkal is meg kell birkózniuk, és saját testi-lelki problémáikkal harcolnak. Ilyen környezetben a gyermekek könnyen azt érezhetik, hogy ők maguk is tehernek számítanak – már az is "gondot" jelenthet számukra, ha éhesek. Ez a teher nem csupán anyagi vonatkozásban érhető tetten.

K. A./WMN: Amennyiben a kamaszkorban, vagy akár már korábban megjelenik egy táplálkozási zavar, vajon van esély a teljes gyógyulásra? Vagy ez a betegség egyfajta rejtett árnyékként marad velünk, mint egy titkos függőség, amely krízishelyzetekben újra felszínre törhet? Milyen következményekkel kell szembenézni?

R. CS. B.: A visszaesés kockázata jelentős, és párhuzamba állítható a szenvedélybetegségekkel. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy a kiskamaszoknál jelentkező tüneteket ne bagatellizáljuk. Minél előbb kap a gyermek szakszerű támogatást, és minél rugalmasabban reagál a környezet a változásokra, annál kedvezőbbek az esélyek a tartós felépülésre, és arra, hogy elkerülhető legyen a további visszaesés.

K. A./WMN: Erősíts meg: ugye nem lehet megoldás, ha a szülők megpróbálják kontrollálni a gyerek étkezését?

R. CS. B.: Általában van egy pont, ahonnan még a jó attitűddel visszafordítható történet a lehető legrosszabb irányba mozdulhat el a túlzott kontroll hatására. Az egész betegség arról szól: "elfogadható vagyok-e, jó vagyok-e, tudom-e kontrollálni a saját életemet". Ha erre az a válasz, hogy "nem vagy jó, betegesen sovány vagy, nem tudsz felelősséget vállalni magadért, majd én kimérem, megtömlek, ellenőrzöm", az csak olaj a tűzre.

K. A./WMN: Amikor a szülőkben felmerül a gyanú, hogy a gyermekük érintett lehet valamilyen nehézségben, fontos, hogy tudják, hová fordulhatnak segítségért. Aki teheti, szakemberekhez, például pszichológushoz vagy pszichiáterhez, esetleg családterápiás programokhoz is ellátogathat. Azonban sok család számára nem mindig elérhetőek ezek a lehetőségek. Ilyenkor is léteznek alternatív megoldások: támogató közösségek, online források vagy helyi csoportok segíthetnek a szülőknek abban, hogy megtalálják a megfelelő támogatást és információt a gyermekük számára.

R. CS. B.: A helyzet mindig a tünetektől függ. Az önértékelési problémák korai jeleinél már az is jelentős előrelépés, ha a szülők tudatosabban figyelnek a gyerekükre, és mélyebb, őszinte beszélgetéseket folytatnak velük. Amennyiben egykor megvolt a bizalom, a kamaszkor során ez tovább erősödhet; ha pedig hiányzott, lehetőség nyílik annak kiépítésére. A bizalmi kapcsolat lehetővé teszi, hogy a fiatalok nyíltan kifejezzék érzéseiket, például azt, hogy „utálom magam”, vagy beszéljenek a saját testükről. A korai jelek esetében még számos dolog helyrehozható. A szülők a Kék Vonaltól is kérhetnek támogatást.

A pszichés problémák kezelése valóban sokszor hiányos, de szerencsére léteznek ingyenes lehetőségek is: a családsegítő központok nyitott ajtókkal várják azokat, akik segítségre szorulnak. Persze, tudom, hogy a hozzáférés nem mindig zökkenőmentes – az utazás, az időpontok foglalása vagy akár a munkahelyi szabadság kivétele mind-mind nehézségeket okozhat. Ráadásul nem mindig egyértelmű, hogy mely szakember áll rendelkezésre, de a próbálkozás mindenképpen megéri. Fontos lenne több iskolapszichológus, ez kétségtelen, de a jelenlegi szakemberek is nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a diákok valódi igényeit felmérjék. A szülők számára is hasznos segítséget nyújthatnak, hiszen ők is kérhetik a szakmai támogatást, ha úgy érzik, hogy a gyermekük problémái súlyosbodnak. Amikor már csak annyit észlelnek, hogy "csont és bőr a gyerek", akkor elérkezik az a pillanat, amikor a háziorvos és a gyermekpszichiátria felkeresése válik szükségessé. Ilyenkor már nem marad más út, mint a szakmai segítség igénybevétele.