Erdoğan "szultáni" ambíciója a régi birodalmi dicsőség visszaállítása nem mentes a kihívásoktól, de mégiscsak van benne potenciál. Politikai karrierjének csúcsaként értékeli ezt a célkitűzést, amelyben a történelem nagyjainak nyomdokaiba kíván lépni.

Recep Tayyip Erdoğan török vezető hosszú éveket szánt egy hatalmas fegyveripar felépítésére, amely már létezik. Az elnök igényei nem csupán területiek, hanem azt is jelzik, hogy Törökország a régió megkerülhetetlen hatalma, és ezzel világpolitikai főszereplő is kíván lenni.

A török birodalmi revízió iránti vágy 1916-ra nyúlik vissza, amikor a világháborús győzelemre törekvő nyugati szövetségesek megkezdték a terveik kidolgozását a Központi Hatalmak, köztük a II. Német Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia, valamint a velük szövetséges Oszmán Birodalom feldarabolására. E folyamat hátterében olyan történelmi események állnak, amelyek alapvetően formálták a Közel-Kelet jövőjét, és súlyos következményekkel jártak. A Sykes-Picot egyezmény előzményei iránt érdeklődők a cikkünk második részében részletesebben is olvashatnak a témáról.

A török neobirodalmi törekvések nem a véletlen művei; Recep Tayyip Erdoğan elnök víziója már régóta világosan mutatja, hogy a térség tartós válságainak orvoslása egyedül az Ottomán Birodalom részleges vagy akár teljes újjáépítésében rejlik. Törökország ambíciója, hogy befolyását a közvetlen környezetére kiterjessze, nem csupán Libanon, Szíria és Irak esetében valósulhat meg, hanem Izrael irányába is.

A török vezető külpolitikai ambíciói számára a szíriai válság szinte ideális ugródeszkát kínál. Nyilvánvaló, hogy az új iszlamista rezsim, amely Damaszkuszban hatalomra került (HTS), lényegében Erdoğan politikai találmánya és kiterjesztett befolyása. Minden jel arra mutat, hogy Törökország Szíria dominálására és protektorátusának megszerzésére törekszik. Amennyiben ez a cél valóra válik, úgy a birodalmi újjáépítés iránti vágy jelentős előrelépést tesz a megvalósulás felé.

Miközben Erdogan Törökországának ambiciózus jövőképei a Földközi- és Égei-tenger térségére, valamint a határai mentén elhelyezkedő kurd területekre irányulnak, Szíriában sürgős terjeszkedési lehetőségek kínálkoznak, számol be az Israel Hayom.

Az Aszad-rezsim hirtelen bukásának örömteli hangulata és Erdoğan előnyös pozíciója a konfliktusban részt vevő összes hatalommal szemben azt valószínűsíti, hogy a török haditengerészet, légierő és szárazföldi csapatok egyre inkább átveszik az iráni erők szerepét. Ennek következtében Törökország lehetőséget kap arra, hogy Szíria egész területén kiterjessze katonai jelenlétét és beavatkozhasson a helyzet alakulásába.

A térségben korábban domináló nemzetközi hatalmak észlelhetően elvesztették befolyásukat, különösen Erdoğan dinamikus fellépéséhez viszonyítva. Az Európai Unió eddig csupán tétova próbálkozásokkal igyekezett kapcsolódni a folyamatokhoz, de valós beavatkozásra nem került sor. Mindeközben egyes tagállamok próbálnak felbukkanni az új damaszkuszi vezetés társaságában, de ez még nem eredményezett lényeges változásokat.

Izrael reagált a leggyorsabban, de egyelőre ő sem vár el többet, mint hogy az új bábkormány ne veszélyeztesse a zsidó állam biztonságát. Ehhez szinte azonnal megtette a preventív katonai lépéseket az Aszad rezsim katonai hardvereinek jelentős rombolásával. Ennél többre - legalábbis egyelőre nincs szüksége, ám figyelme lankadatlan.

Mindez jelentősen korlátozza Erdoğan zavartalan térhódítását, aminek haragosan hangot is adott, és már Gáza megtámadásakor ellenségnek nyilvánította a zsidó államot. "Van esély egy jövőbeni katonai összecsapásra Izrael és Törökország között" - mondja Efrat Aviv professzor, a Begin-Szadat Központ török szakértője.

Ez a fenyegetés nem teljesen ismeretlen terület. Az évek során a török elnök, Recep Tayyip Erdoğan, és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök között számos éles kritika és kijelentés hangzott el, noha a két ország viszonya egykoron inkább a barátságos kapcsolatokhoz közelített. Erdoğan a palesztinok jogainak elkötelezett támogatója lett, különösen azóta, hogy 2010-ben a Gáza felé tartó török flottilla összecsapásba keveredett izraeli erőkkel, ami során tíz török állampolgár életét vesztette. Erdoğan folyamatosan háborús bűnökkel vádolja Izraelt, és azt hangoztatja, hogy a palesztinokkal való bánásmódja Ciszjordániában és Gázában apartheid-jelleget ölt.

Az Egyesült Államok hozzáállása jelenleg úgy tűnik, hogy Donald Trump ambiciózus földrajzi tervei mellett Szíria ügyével nem foglalkozik. Ahelyett, hogy közvetlen beavatkozást fontolgatna, inkább Izraelre hárítja a felelősséget a szükséges intézkedések meghozatalában, mindezt teljes támogatása mellett. Bár még mindig vannak amerikai katonai egységek Szíriában, Trump már első elnöki ciklusa alatt is a kivonásuk mellett érvelt, míg a Biden-adminisztráció alatt a létszámuk megnövekedett.

A Pentagon legfrissebb jelentése alapján körülbelül kétezer amerikai katona tartózkodik jelenleg az ország területén, akik közül az újonnan érkezett erők feladatai közé tartozik a már ott lévő katonák védelme is. Ezt a lépést a megnövekedett iszlamista fenyegetések indokolják. Ez a létszám nem számít jelentős katonai erőnek, és ha a helyzet úgy kívánja, gyorsan vissza lehet őket hívni. Különösen, ha Trump úgy dönt, hogy nem kíván részt venni a szíriai konfliktusban, ami a jelenlegi politikai környezetet elnézve meglehetősen valószínűnek tűnik.

Irán korábban stabil és erős pozíciója mostanra inkább sebezhető állapotba került, amit talán nem túlzás úgy leírni, hogy a múltbéli sebeit nyalogatja, és legfeljebb a károk enyhítésére számíthat. 2024 második felében már szembesülnie kellett a gázai és libanoni szövetségesei szinte teljes megsemmisülésével, a Hezbollah vezetésének kiiktatásával, valamint a saját rangidős katonai tagjainak jelentős veszteségeivel az emlékezetes robbantássorozat következtében.

Irán térvesztése azt is magával hozza, hogy jelentősen korlátozódtak a lehetőségei a régióban évtizedek alatt kiépített proxy-hálózatának fenntartására Szíriában, Irakban és Jemenben. Ezzel szemben Törökország számára új távlatok nyíltak, hogy kiterjessze befolyását a Kaukázus irányába. Az ország Azerbajdzsán oldalán öngyilkos drónokkal lépett be a Hegyi-Karabah körüli megújult konfliktusokba, ezzel is demonstrálva katonai erejét és regionális ambícióit.

A Global Power Index (GPI) egy átfogó mutató, amely a nemzetek gazdasági, katonai és geopolitikai hatását rangsorolja. Ez a rendszer nem csupán a pénzügyi befektetéseket veszi figyelembe, hanem figyelmet fordít a hadseregek képzettségére, szervezettségére és reakcióképességére is. Emellett a társadalmi elfogadottság és a katonaság presztízse is fontos tényezők a rangsorolásban. A GPI mérésébe beletartozik az is, hogy az adott ország mennyire képes befolyásolni a regionális és globális politikai és gazdasági eseményeket.

A 2024-es erősorrendben Törökország az 1980-as 15-20. helyről mára a 8.-ra tört előre, és Európában már csak az Egyesült Királyság előzi meg. Ez a pozíció adhatott a török külügyminiszter szájába olyan lekicsinylő mondatot, hogy Szíriában 'kis európai erők' szeretnének beavatkozni, és itt Franciaországra célzott.

Erdoğan 2024-ben 48 milliárd dollárt fordított haderejének működtetésére és fejlesztésére, amihez 355 ezer aktív katonára és 800 ezer feletti tartalékosra számíthat. A légierő

1,100 repülőgép üzemeltetésével büszkélkedhet, és Svédország NATO-tagságának ratifikálása érdekében sikeresen megszerezte a vásárlási engedélyt egy újabb korszerű vadászgép, az F-16 Fighting Falcon számára.

Ankara korábban már 1,4 milliárd dollárt utalt át az Egyesült Államoknak a csúcstechnológiás F-35 Lightning II harci repülőgépekre, azonban a Biden-kormányzat leállította ezt az üzletet, arra hivatkozva, hogy Törökország kétes szerepet játszik több közel-keleti válsághelyzetben. Washington számára további aggodalomra ad okot, hogy Erdoğan még mindig nem bontotta fel az oroszokkal kötött S-400 típusú légvédelmi rakétarendszer megállapodást.

Ankara várhatóan vissza fogja igényelni ezt az összeget az Egyesült Államoktól.

Yasar Güler, a török nemzetvédelmi miniszter, úgy véli, hogy az Egyesült Államok habozása mögött az áll, hogy tanúi lehetnek a hazai gyártású KAAN vadászgép fejlődésének. "Amikor az amerikaiak észrevették, hogy képesek vagyunk megépíteni és üzemeltetni a KAAN-t, elkezdték újragondolni az F-35-tel kapcsolatos elképzeléseiket" – nyilatkozta.

A 2016-os zűrzavaros és kudarcos katonai puccskísérlet óta Erdoğan teljesen megszilárdította hatalmát a hadsereg felett, eltávolítva a szekuláris kemalista ideológiához hű tiszteket, akiket a feltétlen lojalitású káderekkel váltott fel. Ezzel egy időben soha nem látott mértékben ösztönözte a hadiipari fejlesztéseket.

A nyugat-európai NATO-szövetségesekkel ellentétben, akik a Szovjetunió bukása után jelentős mértékben csökkentették katonai erejüket, Törökország hadereje dinamikusan fejlődött. Jelenleg a török hadsereg 700 modern harckocsival rendelkezik, ami felülmúlja Németország és Franciaország együttes harci kapacitását. Ezen kívül 1 500 régebbi harckocsi is üzemel, amelyeket az utolsó két évtizedben komoly korszerűsítéseken estek át, és saját fejlesztésű elektronikai rendszerekkel is fel vannak szerelve.

Törökország tavaly megkezdte a hazai fejlesztésű Altay nehéz harckocsik tömeggyártását is. A páncélos haderő súlya kiemelkedő jelentőségű Törökország számára, mert olyan szárazföldi frontokon aktív, ahol a tankok tömeges megjelenése és ütőképessége rendkívül fontos, míg más államoknak (például az Egyesült Királyságnak) erre nem kell ekkora figyelmet szentelni.

A haditengerészet is lendületet kapott. A Földközi-tenger keleti medencéjének dominálása érdekében – beleértve a hatalmas gázmezőket is – Törökország olyan tengeri haderőt alakít ki, amely páratlan az Oszmán Birodalom óta. Tavaly vízre bocsátották az Anadolu drónhordozót, amely spanyol dizájn alapján készült, de még ennél is lényegesebb egy saját tengeralattjáró kifejlesztése. Ezen kívül, a tapasztalatok fényében, egy orosz mintára készült, korszerű légvédelmi rendszerrel ellátott romboló is készül. Mindezek csúcsaként pedig megérkezik az ország első repülőgép-hordozója, a monumentális Mugem, amely új dimenziókat nyit meg Törökország tengeri erejében.

A haditengerészeti képességek folyamatos fejlődése lehetővé teszi Törökország számára, hogy partjaitól távolabb is végezzen légi támogatással kísért műveleteket. Ez a fejlődés hozzájárul ahhoz, hogy a török haditengerészet egyre markánsabb jelenlétet alakítson ki olyan stratégiai területeken, mint Afrika szarva, Katar és Líbia.

E cikk írásakor már zajlik a Mavi Vatan-2025 elnevezésű hadgyakorlat, összehangoltan a Fekete-tengeren, az Égei-tengeren és a Földközi-tenger keleti részén. A demonstrációban 90 hadihajó, 50 harci gép, és 20 fős katonaság vesz részt. A gyakorlat keretében 22 kikötőt keresnek fel a tengeri színtereken, azt igazolva, hogy Törökország az egész régióban képes egyidejű és szinkronizált katonai műveletekre.

Erdoğan döntése, hogy katonai ambícióit a hazai termelésből finanszírozza, új lendületet adott a török védelmi iparnak, amely magában foglalja mind a magán-, mind az állami vállalatokat. Az elmúlt harminc év során Törökország ipari ágazata vonzotta a szakembereket, mérnököket és az ipari tudás bázisát, amelyek a védelmi szektor alapját képezik. Ezek a fejlesztések járultak hozzá a Baykar magánvállalat globálisan elismert drónjainak megjelenéséhez, különösen a Bayraktar többcélú UAV-hoz és a már említett pilótás KAAN-hoz.

A 2000-es évek elején Törökország a világ egyik legnagyobb fegyverimportőrévé vált, miközben belföldi fegyvergyártása szinte minimális volt. Az 1990-es évek végén a török kormány fontos stratégiai lépéseket tett a védelmi ipar fejlesztése érdekében, amelynek középpontjában a hazai gyártás felerősítése, a külföldi befektetések vonzása, az export növelése és a nemzetközi együttműködések erősítése állt – részletezte Dr. Assa Ophir, az Ariel Egyetem szakértője.

Mindössze két évtized leforgása alatt Törökország egy, a védelmi ipar szempontjából szinte üres területről a világ egyik jelentős fegyverexportőrévé vált. Az ország ma már nemcsak haditengerészeti, hanem számos földi katonai rendszert is gyárt, és ezeket a globális piacon értékesíti.

Jelenleg négy török cég is a világ 100 legkiemelkedőbb védelmi vállalata között található. Közülük kiemelkedik a Turkish Aerospace Industries, amely tavaly 45%-os bevételnövekedést ért el. Ezzel a 7 milliárd dolláros bevételével Törökország a legnagyobb muszlim fegyverexportálóvá vált.

Bár még nem zárkózott fel az Egyesült Államokhoz, Kínához, Oroszországhoz, Franciaországhoz és az Egyesült Királysághoz, de elérte a második szintet olyan országok társaságában, mint Hollandia, Svédország, Lengyelország és Ausztrália. Ezzel a fejlődési dinamikával néhány éven belül bekerülhet a világ tíz legnagyobb fegyverexportőre közé.

Bár politikai karrierje kezdetén még elutasította az oszmán birodalom újjáélesztésének szándékát, amelyet kalifátusnak is nevezhetünk, az utóbbi években ez a törekvés nyilvánvalóvá vált.

A bonyolult stratégiát az "oszmanizmus" néven illetik a török tudósok, akik úgy vélik, hogy a parlamenti identitásra irányuló támadások mögött a birodalmi örökség nyomait kell keresnünk. E felfogás szerint ez a tendencia nem csupán a múlt örökségét idézi, hanem egy új gyarmatosító korszak küszöbén is áll, amely a teljes Közel-Keletet magában foglalja, egészen Egyiptom határáig, sőt, még azon túl is elérhet.

Erdoğan politikai megszólalásaiban gyakran hangoztatja a "mi vagyunk az oszmánok örökösei" gondolatot. Ezzel a kijelentéssel nem csupán a török identitásra utal, hanem azt is sugallja, hogy a Közel-Kelet területei Törökország történelmi befolyása alá tartoznak. Ez a megközelítés nemcsak a múlt örökségét idézi fel, hanem a jelen politikai diskurzusában is hangsúlyos szerepet játszik, miközben Törökország regionális szerepét próbálja megerősíteni.

Erdoğan AKP-pártjának 2011-es választási győzelme után elmondott beszéde világosan tükrözte a terjeszkedő újbirodalmi törekvéseket, amelyeket a politikai stratégiájában is egyre inkább hangsúlyozott.

A megfogalmazás világosan tükrözte, hogy az oszmanista újjáépítés látómezeje rendkívül széles, és kiterjed az Ottomán Birodalom által valamikor meghódított szinte összes területre. Ha ez holnap megvalósulna, akkor Törökországot egy órányi hajóút választaná el Spanyolországtól. A Vörös-tengeren pedig nem lehetne hajózni Erdoğan engedélye nélkül, mert a Szuezi-csatorna, valamint Szaúd-Arábia és Jemen tengerparti sávja egyaránt az uralma alatt állna.

Erdoğan megerősítette a kötelező vallási oktatás bevezetését a török általános iskolákban, ami egyértelműen jelzi a szekularizáció leépítésére és az oszmán értékek újbóli felemelésére irányuló szándékot. Bár az Alkotmánybíróság végül a tiltakozó szülők javára döntött, elismerve, hogy joguk van mentesítést kérni gyermekük vallási oktatása alól, a kötelező jelleg továbbra is érvényben maradt.

2015 januárjában a kormánypárt képviselői törvényjavaslatot terjesztettek elő, amelyben felszólítottak a tuğra visszaállítására (a képen), ami az Oszmán Birodalomban a szultánok kaligrafikus pecsétje volt. A jelképet 1922-ben, a kalifátus bukása után töröltek, de a Nemzetgyűlés Alkotmányügyi Bizottsága elfogadta a visszaállítási javaslatot.

Erdoğan több lépésben is arra törekszik, hogy felélessze az Oszmán Birodalom történelmi és építészeti örökségét. A Hagia Sophia templom mecsetté való visszaállítása mellett ottomán stílusban rekonstruáltatott néhány katonai laktanyát Isztambulban, lebontva az Atatürk Kulturális Központot. A döntést kommentálva kijelentette, hogy "a történelmi Taksim katonai barakkokat rekonstruáljuk, függetlenül attól, hogy kinek tetszik vagy nem".

A formalitásokon túl Erdoğan mélyen belenyúlt a korábbi alkotmányos rendszerbe és a parlamenttől az elnöki hivatal felé tolt át hatásköröket, amelyek lassan egy uralkodó státuszára emlékeztetnek. Abdul Rahman Dilliak, az Erdoğanhoz köthető értelmiségi csoport egyik gondolkodója kijelentette, hogy hogy az elnöki rendszer átalakítása lehetővé teszi Törökország számára, hogy az atatürki demokrácia felváltásával autokratikus állammá váljon, és megnyissa az utat az iszlamista hatalomgyakorlás előtt.

Eközben Törökország szinte zavartalanul szerzett területi pozíciókat nem csak Szíriában, de Irakban is - mindezt jogtalanul és úgy, hogy a világ szinte észre sem vette.

Az Ottomán Birodalom feldarabolásának hentesmunkáját egy brit ezredesre (Mark Sykes) és egy francia diplomatára (François Georges-Picot) bízták. A végső egyezmény is az ő nevüket viseli.

A két megbízott kezdetben kellő körültekintéssel látta el a területfelosztás feladatát, ám idővel a terv olyan irányt vett, hogy inkább egy láncfűrészes darabolás képét idézte. Ennek következményeként a ma Közel-Keletként ismert hatalmas régió szétszabdalt állapotba került, teljes indifferenciával a régóta fennálló gazdasági, etnikai, vallási, nyelvi és kereskedelmi viszonyok iránt. Az eredmény az lett, hogy egyetlen terület sem tudta megőrizni a nemzetalkotó homogén népességét.

A tervezési folyamatba az Egyesült Államokat nem vonták be, mivel attól féltek, hogy Washington megakadályozza a dolgok előrehaladását. Ez a félelem nem volt alaptalan, hiszen amikor Woodrow Wilson amerikai elnök értesült a vázlat létezéséről, csupán annyit kérdezett: "Mi ez a hülyeség?" - a "bullshit" kifejezést használva.

Noha a legerősebb világháborús győző volt, az USA nem vett részt az osztozkodásban, és csak 15 évvel később jelent meg a térségben. De akkor sem a volt ottomán területeken, hanem az olajkincsben gazdag Arábiában.

A Sykes-Picot vázlatot Olaszország és a cári Oroszország is megismerte és elfogadta, majd az 1. világháborút lezáró békediktátumok során meg is valósult. (A bolsevik fordulat után Oroszország hátat fordított az ügynek, mert Lev Trockij hadügyi népbiztos imperialista kalandnak tekintette, és amúgy is pre-szovjet rendszer saját belső válsága kötötte le. Ezt később Putyin orosz elnök árulásként értékelte, amiért Oroszország önként lemondott a közel-keleti hatalmi befolyásról, átengedve azt a nyugati hatalmaknak, miközben de facto ő is győztese volt a világháborúnak.)

A Sykes-Picot terv következményeként a Közel-Kelet irányítása Franciaország és Nagy-Britannia között oszlott meg, mandátumként ismert területek formájában, amelyek a második világháború viharaiban is fennmaradtak. E mandátumok időszakában újonnan kibontakozó államformációk jelentek meg, mások átalakultak vagy megszűntek, miközben milliós népességek kényszerültek elvándorlásra. Vallási indíttatású helyi konfliktusok és polgárháborúk sorozata zajlott, és a katonai szervezetek által irányított terrorizmus is egyre inkább teret nyert a térségben.

A Közel-Kelet a világ leglassabban fejlődő régió közé süllyedt, ijesztőnek mondható különbségekkel az egyes területek között, amit pedig a gazdasági potenciál nem indokol.

Az Iszlám Állam (ISIS, Kalifátus) programhirdető deklarációja a Sykes-Picot egyezmény előtti állapot visszaállítását tűzte célul (in integrum restitutio), de persze nem török, hanem arab uralom alatt. Erdoğan viszont ezt pont fordítva gondolja, ezért is vállalt meghatározó szerepet az ISIS leverésében, melyet a legnagyobb akadálynak látott a kalifátusi eszme helyreállításában. Az igazi ideje a cselekvésre pedig most jött el.