Szinetár Miklós szíve egy különleges pillanatban kezdett el dobogni Hámori Ildikó iránt. Egy véletlen találkozás során, ahol a közös szenvedélyük – a színház – összekötötte őket, Miklós azonnal észrevette Ildikó varázslatos mosolyát és elbűvölő személyisé

Bezár a legendás budapesti kifőzde: már nem tudták megfizetni a vendégek az árakat

A rendszerváltás előtti televíziós éra egyik ikonikus műsora a Ki mit tud? tehetségkutató volt, ahol Ön is zsűritagként tevékenykedett. Melyik pillanatra emlékszik vissza a legszívesebben? Volt olyan eset, amikor a véleménye esetleg megbántott valakit?

- Van egy emlékem, ami különösen élénken él bennem - Dunai Tamáshoz kötődik. Az egyik évadban ő is fellépett egy társulattal, de a produkciójuk sajnos nem nyerte el igazán a zsűri tetszését, így viszonylag hamar kiestek a versenyből. A felvétel után épp a büfébe tartottam, amikor megláttam Tamást, aki elkeseredetten magyarázta a társainak: Rózsa Sándor kell ezeknek, nem pedig művészet. Amint észrevett engem, megfagyott a levegő, és elcsuklott a hangja. Az élet fintora, hogy alig két hónappal később újra találkoztunk - ezúttal a Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételijén, ahol én voltam a vizsgáztató. Később mesélte, hogy amikor meglátott, azt hitte, esélye sincs bejutni. De természetesen felvettem, mert kivételes tehetség volt. Később pedig nagyon jó barátok is lettünk.

Ha már a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról van szó, érdemes megemlíteni, hogy Hámori Ildikó, a felesége, szintén ott végezte tanulmányait, pontosan abban az időszakban, amikor Ön tanított az intézmény falai között.

Természetesen, itt van egy egyedibb változat: - Igen, bár ő nem az én osztályom tagja volt, és órát sem tartottam számára, a figyelmemet először egy színdarab rendezésénél keltette fel. Az „Az egy szerelem három éjszakája” című művet készítettem a negyedévesek számára, és az egyik kisebb szerepre egy harmadévest hoztak be, akit ezidáig nem láttam. Ő volt Hámori Ildikó. A feladata az volt, hogy folyamatosan nevessen a színpadon, ami a reflektorfényben nem kis kihívás. Ildikó azonban lenyűgöző módon teljesítette a feladatot – olyan szenvedéllyel és erővel kacagott, hogy azonnal felfigyeltem rá. Már akkor éreztem, hogy különleges tehetsége van a színjátszás iránt.

Mikor kezdett igazán kibontakozni a kapcsolatuk?

A "Rózsa Sándor" című filmsorozat forgatásán egy különösen emlékezetes élmény maradt meg bennem Ildikóval kapcsolatban. Az utolsó epizód egy lángoló faluban játszódott, és nem csupán a filmes technika varázsa tette valósággá a tüzet; a forgatás során valóban felgyújtottunk egy falut. Ennek hátterében egy súlyos árvíz állt, amely a Tisza mentén pusztított, és az egyik település annyira megrongálódott, hogy az ottani épületek lakhatatlanná váltak. A Magyar Televízió megvásárolta a területet, így itt forgattuk le a sorozat utolsó jeleneteit, amelyekben Rózsa Sándor embereket mentett a tűzből. Ildikó ebben a jelenetben egy parasztasszonyt alakított, aki részt vett a mentési akcióban. A feladata az volt, hogy berohanjön egy égő házba, majd egy sípszó jelzésére kijöjjön - ez jelezte, hogy az operatőr már rögzítette a szükséges felvételeket. Azonban a valóságban a dolog nem volt ennyire egyszerű: a helyzet rendkívül rémisztő és intenzív volt. Ugyanakkor mélyen meghatott, hogy Ildikóban olyan erős kötelességtudat élt, ami arra késztette, hogy az életét is kockára tegye a hivatásáért. Ez a fajta elkötelezettség azóta is irányítja őt a színházi pályán és a családban egyaránt.

És azóta is együtt vannak, idén ünneplik a 52. házassági évfordulójukat. Mi a jó házasság titka?

Az egyik legfontosabb dolog a kapcsolatokban, hogy a másik embert a gyengeségeivel és tökéletlenségeivel együtt fogadjuk el. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy olyan partnert válasszunk, aki kiegészíti a saját erősségeinket, és akivel nem szabad versengésbe bonyolódnunk, függetlenül attól, milyen helyzetek adódnak.

Úgy tűnik, tökéletes a harmónia önök között. Ez a család többi tagjára is igaz?

- Én alapvetően békeszerető ember vagyok, igyekszem elkerülni a vitás helyzeteket - ha tehetem, nem konfrontálódom. Persze ez nem mindig sikerül. A lányom például rendkívül határozott véleménnyel bír, és nem ritkán mást gondol, mint én, de annyira szeretjük egymást, hogy könnyen túllendülünk a nézeteltéréseken. Egész életem során arra törekedtem, hogy ne erőltessem rá másokra - sem a gyerekeimre, sem az unokáimra - a saját elképzeléseimet. Marci unokám például néhány éve megházasodott, és bár nagyon várom, hogy dédszülő lehessek, soha nem sürgetem őket a gyermekvállalással kapcsolatban.

Ha éppen nem a családi kötelékek ápolásával vagy a programok megszervezésével foglalkozik, mivel szokta eltölteni az idejét?

Az elmúlt három év során az írás teljesen magával ragadott, szinte minden szabadidőmet elrabolta. Két önéletrajzi kötetem már megjelent a világra, és most, május 19-én érkezik a harmadik, amely a rendszerváltás utáni időszakot járja körül - ez lesz a végső fejezet. A könyv már készen áll, és őszintén bevallom, most egyfajta űr keletkezett bennem. Hozzászoktam, hogy a napjaim írással kezdődjenek, és most, hogy ez a folyamat lezárult, hiányérzet gyötör. De tudom, hogy előbb-utóbb érkezik majd valami új, ami betölti ezt az űrt, és új inspirációt hoz számomra.

A közelmúltról való írás valóban kihívásosabbnak bizonyult, mint a régmúltról szóló gondolatok megfogalmazása. Míg a múlt távoli eseményei már megszilárdultak és kialakultak a kollektív emlékezetben, a friss tapasztalatok és események sokkal bonyolultabbak, hiszen ezek még mindig formálódnak, és az érzelmi hatásuk is erősebb. A közelmúlt eseményeit nemcsak a tények, hanem a személyes élmények és a társadalmi kontextus is befolyásolja, ami megnehezíti a tiszta és objektív megközelítést. A régi időkről írt szavakban ott rejlik a nosztalgia, míg a közeli események feldolgozása gyakran egyfajta zűrzavart hoz magával.

Természetesen! Íme egy egyedivé tett változat: - Igen, valóban sokkal nagyobb kihívással néztem szembe. Ennek a jelenségnek egyszerű, élettani magyarázata van: az ember sokkal élénkebben idézi fel azokat az eseményeket, amelyek négy-öt évtizede történtek, mint azokat, amelyek csupán egy-két éve zajlottak. Ráadásul nehezítette a helyzetet, hogy míg az első két kötet a születésem pillanatától a rendszerváltásig terjedő időszakot ölelte fel – amelyről viszonylag egységes a társadalmi diskurzus – addig a harmadik kötet már a rendszerváltástól napjainkig tart. Ez az időszak sokkal inkább megosztó, ezért különösen fontosnak éreztem, hogy saját véleményt formáljak olyan eseményekről, amelyeket személyesen éltem át. Természetesen, ami a világban történt, arról is van véleményem, bár az nem mindig támaszkodik személyes tapasztalataimra.

Pályafutása alatt rengeteg emlékezetes mű született a nevével, de vajon van-e olyan álomprojekt, amely megvalósítására eddig nem került sor?

Természetesen! Itt van egy egyedibb változat: - Igen, sőt, három különösen fájó álmom is van. Az egyik legnagyobb bánatom az, hogy sosem valósulhatott meg a Turandot filmadaptációja, amelyet szívesen forgattam volna Peking császári palotájában. A második egy régi vágyamhoz kapcsolódik, amely a kedvenc könyvem, A Musza Dagh negyven napja körül forog: egy televíziós sorozatot álmodtam meg erről a műről, és a nyugatnémet televízióval közösen már el is fogadták az ötletet. Támogatásukkal elutazhattam Örményországba és Korzikára terepszemlére, ami fantasztikus élmény volt. Sajnos azonban költségvetési problémák adódtak a televíziónál, így végül le kellett állítani a projektet.

A legutóbbi esemény, amiről szeretnék mesélni, a közelmúltban zajlott: egy filmtervet dolgoztam ki A víg özvegy című mű alapján, amely hosszú éveken át az egyik legsikeresebb rendezésem volt – nem csupán hazai, hanem nemzetközi szinten is óriási népszerűségnek örvendett. Horváth Péter barátommal közösen írtuk meg a forgatókönyvet, és el is küldtük a megfelelő helyre, ám sajnos a jelenlegi filmes vezetőség elutasította azt. Később azt hallottam, hogy az elutasítás hátterében az állt, miszerint egy ilyen korú alkotóra már nem lenne érdemes ennyi pénzt költeni... Nagyon sajnálom ezt a döntést, mert biztos vagyok benne, hogy a film hatalmas sikert aratott volna. Ugyanakkor örömmel tekintek vissza azokra az évek során született csodálatos filmekre és színházi előadásokra, amelyekkel színesíthettem a művészeti életet, és amelyekre mindig büszkén gondolok vissza.