Tedd különlegessé a mondanivalódat: Gőgös Gúnár Gedeonnak végre elérkezett az idő, hogy igazságot nyerjen, és büszke Gúnár Gedeonná válhasson!
A progresszivizmus nyelvi játékának izgalmas mélysége, hogy a 'pride' angol kifejezése egyszerre hordozza a büszkeség és a kevélység jelentését. Ez a kettősség lehetőséget ad arra, hogy a szavak mögött rejlő különböző értelmezések révén új dimenziókat fedezzünk fel a diskurzusban.
Utolsó írásomat azzal az ígérettel zártam, hogy legközelebb a büszkeség-kevélység kettőse kerül majd a górcső alá. A kályha, ahonnan elindulunk: kevesen tudják, hogy a pride az angolban kettős jelentést hordoz; nem csupán büszkeséget, kevélységet is jelent.
A nyelvészet tükrében az emberiség története valójában egy folyamatos jelentésbeli zűrzavarok sorozataként is felfogható. Őseink sem tulajdonítottak minden egyes szónak ugyanazt a jelentést, ahogy mi sem vagyunk képesek erre ma. Gondoljunk csak a „demokrácia”, „jogállamiság” vagy akár a „férfi-nő” fogalmak körüli állandó vitákra, amelyek szinte sosem csitulnak. Ha mindig, mindenki tökéletesen egyetértett volna abban, hogy mit is takarnak ezek a kifejezések, akkor valószínűleg az emberi kommunikáció sokkal simább és egyértelműbb lenne, de ahogy a történelem mutatja, ez a konszenzus sosem jött el.
A beszélt nyelv pedig plasztikusan, kreatívan, játékosan is alakítható; olyannyira, hogy a szavak akár jelentésmódosuláson vagy -bővülésen is áteshetnek. Minden neologizmus, jövevényszó és szleng alapja ez, ami aztán hosszabb távon vagy megragad, vagy nem.
Édes anyanyelvünk gazdag szókincsében különleges kifejezés a büszkeség, amely az angol pride szóval is párhuzamba állítható. Mindkettő olyan fogalom, amely az elmúlt évtizedek szellemi áramlatai révén új, pozitív megvilágításba került, és a társadalmi diskurzusban jelentős szerepet játszik.
A büszkeségnek úgy a története, mint az árnyéka hosszú. A görög-római szellemi alapokra építkező, így Oidipusztól Ikároszon át Narcissusig számos példát felhasználni-beépíteni tudó ókeresztény tanítók közül elsőként Tertullianus (155 körül - 220 körül) szólt a bűnök hetes klasszifikációjáról: falánkság, kapzsiság, lustaság, bujaság, irigység, harag és - "a hetedik te magad légy" - büszkeség. Az ő munkáiból, valamint az antikvitás gondolatvilágából erősen merítve Szent Ágoston (354-430), majd a skolasztikáig nyúló utódok a kevélységet (büszkeséget) tartották a hét főbűn legsúlyosabbikának, mondván: gyakorlása által a gyarló ember Isten fölébe helyezi magát.
Ha már az alázatról van szó, érdemes megemlíteni néhány friss, releváns és jelentős írást, amelyek érdemesek a figyelmünkre. Ilyen Czopf Áron alapos esszéje, Győrffy Ákos kontemplatív esztétikával átszőtt munkája, Joseph Hargitai önreflexív cikke, valamint Lánczi András interjúja, mely sűrű tartalma miatt különösen figyelemre méltó.
