Két hét leforgása alatt Amerika több százmillió dollárt költött el, de valójában nem ez a legnagyobb probléma.

Nagyon jól vizsgáztak a közel-keleti konfliktus során az amerikai légvédelmi eszközök. Az utánpótlás viszont riasztó képet mutat.

Ha az egyik irányból nézzük, az amerikai légvédelmi fegyverek újabb babérokat arattak le a Közel-Keleten az izraeli-iráni háború 12 rövid napja során. A kifejezetten nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták elfogására kifejlesztett THAAD (Terminal High Altitude Area Defense) légvédelmi rakétarendszer Izraelbe telepített két ütege felbecsülhetetlen értékű segítséget tudott nyújtani a világ egyik legfejlettebbjeként nyilvántartott izraeli légvédelemnek az iráni rakétazáporok elleni védekezésben.

Ezt követően, amikor Irán reagált az amerikai csapásokra, amelyek a nukleáris létesítményeit célozták, ellentámadást indított az egyik legjelentősebb közel-keleti amerikai bázis, a katari Al Udeid légitámaszpont ellen. Az ott telepített Patriot légvédelmi rendszerek pedig egy lenyűgöző tűzijáték formájában semmisítették meg a beérkező rakéták többségét.

Az amerikai híradások azonnal büszkén jelentették be, hogy a katari bázisnál "a történelem legnagyobb Patriot-sortüze" zajlott, és nem túloztak. A szakértői becslések alapján az amerikai légvédelem 30 Patriot rakétát indított el 14 beérkező iráni rakéta ellen, ami valóban figyelemre méltó teljesítmény.

Arról most ne beszéljünk, hogy Irán tulajdonképpen előre szólt az Egyesült Államoknak a támadásról, és az egész akció tulajdonképpen egy mindkét részről jóváhagyott, az iráni arcvesztést, valamint egy kiterjedt közel-keleti háború kirobbanását megelőzni hivatott színjáték volt - erről a Patriotok speciel nem tehetnek, azok végrehajtották azt, amire tervezték őket. De hagyjuk azt is, hogy egyetlen Patriot PAC-3 rakéta 3-4 millió dollárba (jelen árfolyamon mintegy 1-1,3 milliárd forintba) kerül, azaz ez az akció alsó hangon is bő 30 milliárd forintnyi dollárjába került az amerikai adófizetőknek.

Az amerikaiak, és az amerikaiak szövetségeseinek, illetve a védelmi szempontból az Egyesült Államokra szoruló számító országok nézőpontjából az igazán aggasztó adat a kilőtt rakéták száma. Harminc darab nem feltétlenül tűnik olyan soknak, de ha úgy nézzük, hogy itt egyetlen bázis egyetlen támadás elleni védelméről van szó, akkor azért már többnek tűnik.

Ha arra fókuszálunk, hogy a PAC rakétákat előállító Lockheed Martin és Raytheon 2025-re összesen 740 darab PAC-2-es és PAC-3-as rakétát tervez gyártani, akkor az máris impozáns számnak tűnhet. Ezen túlmenően, az orosz-ukrán konfliktus és a globális háborús feszültségek következtében, elméletben megszületett a döntés, hogy 2027-re évi 1100 darabra növeljék a gyártási kapacitást. Ez azt jelenti, hogy egyetlen amerikai bázis Közel-Keleten körülbelül negyven napig védhető lenne az éves gyártási mennyiségből. Persze, figyelembe kell venni, hogy iráni vagy egyéb rakétákból sem áll rendelkezésre végtelen mennyiség.

Néhány hete a Pentagon bejelentette, hogy az amerikai készletek vészesen fogynak, emiatt felfüggesztette bizonyos kulcsfontosságú eszközök, például a Patriot rakéták Ukrajnába történő szállítását. Ekkor sokan csak ürügynek tartották ezt a lépést, amit az amerikai kormányzat ukránellenes csoportjai találtak ki. A gyanú tovább növekedett, amikor Donald Trump nem sokkal később arra kérte a Pentagont, hogy folytassa a szállítást. Múlt héten Volodimir Zelenszkij ukrán elnök pedig bejelentette, hogy tíz új Patriot-üteg beszerzését tervezik, és csupán a szükséges pénzre van szükségük – de vajon mire lenne elég ennyi új üteg, ha rakéták hiányában nem tudják őket hatékonyan használni?

Július elején a The Guardian egy figyelemre méltó cikket közölt, amelyben arról számolt be, hogy az amerikai haderő rendelkezésére álló Patriot elfogórakéták száma csupán a szükséges mennyiség negyedét teszi ki, ahogy azt a védelmi minisztérium becslései is mutatják. Ezt az információt azonban a Pentagon határozottan cáfolta. De hát ki az a hadsereg, amelyik nyíltan beismerné, hogy egy létfontosságú fegyverből jelentős hiányosságokkal küzd?

Az igazság az, hogy pontosan nem tudjuk, az amerikai raktárakban mennyi PAC rakéta található. A fentebbi, a gyártási kapacitásra vonatkozó adatok viszont hivatalos dokumentumokból származnak, és ha azt nem is tudjuk biztosan, hogy az Al Udeid bázison 28 vagy mondjuk 32 rakétát lőttek-e ki, a nagyságrend stimmel. Ahogy azt is tudjuk, egy-egy nagyobb szabású Ukrajna elleni orosz légitámadás során általában legalább tucatnyi ballisztikus rakétát és robotrepülőgépet lőnek ki ukrán célpontokra. Ugyan az ukránok más légvédelmi eszközöket is használnak, a ballisztikus rakéták ellen például igazából csak a Patriotok bizonyultak hatásosnak - már ha van éppen a környéken bevethető üteg és kilőhető rakéta. Akkor vajon mennyi PAC rakétára is lenne szüksége Ukrajnának, hogy hatékonyan és hosszú távon meg tudja védeni magát?

A helyzet világosan mutatja, hogy amennyiben az Egyesült Államok nem rendelkezik több ezer PAC rakétával a raktáraiban, akkor bármennyi is legyen a stratégiai tartalék, az valójában meglehetősen csekélynek számít.

A helyzet a THAAD rendszerhez kapcsolódó rakéták terén még aggasztóbb, mint elsőre gondolnánk. Nemrégiben napvilágot látott információk szerint a 12 napos izraeli-iráni konfliktus alatt a THAAD ütegek összesen 100-150 rakétát lőttek ki Izrael területén. Érdemes megemlíteni a költségeket is: egyetlen ilyen rakéta ára körülbelül 15 millió dollár (kb. 5,1 milliárd forint), ami azt jelenti, hogy a két hét alatt a kiadások konzervatív becslések szerint is elérhették az 500 milliárd forintot.

Az adatok elemzése során világossá válik, hogy a helyzet nem csupán a mennyiség problémájáról szól. A 100-150 rakéta körüli szám csupán a negyede-ötöde annak a 650 THAAD elfogórakétának, amelyeket az amerikai védelmi minisztérium 2010 óta beszerzett. Ráadásul, ha figyelembe vesszük, hogy a Pentagon a következő év költségvetésében mindössze 37 darab THAAD rakéta vásárlását tervezi, akkor az a következtetés vonható le, hogy az elmúlt 12 napban felhasznált mennyiség pótlása körülbelül 3-4 évet vehet igénybe - feltéve, hogy nem merül fel újabb, a THAAD rendszerek bevetését indokoló konfliktus. Természetesen megkísérelhetik a termelést fokozni, de egy 15 millió dolláros, és ennek megfelelően összetett rendszer esetében ennek korlátai biztosan jelentkeznek.

Mindenesetre, ha ezeket a számokat alaposabban megvizsgáljuk, egyértelműen megállapítható, hogy az amerikai légvédelem védelmi rendszere rendkívül erős, ámde rendkívül vékony is. Ha egy viszonylag korlátozott közel-keleti konfliktus ennyire jelentős részesedést emésztett fel az amerikai tartalékokból és jövőbeli gyártási kapacitásokból, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mennyire lenne képes az Egyesült Államok kezelni egy olyan - a jelenlegi helyzet szerint talán nem is annyira - hipotetikus forgatókönyvet, amikor Kína Tajvan ellen lép fel, mindezt egy iráni akcióval összhangban a Közel-Keleten, miközben Oroszország folytatja bombázásait Ukrajna területén és fenyegeti NATO európai szárnyát. Valószínű, hogy az időkeret inkább napokban lenne mérhető, mint hetekben.

Nem is olyan régen még nem említettük, hogy a Patriot rendszerek nem csupán az Egyesült Államok védelmét szolgálják, hanem világszerte számos nemzet, például Szaúd-Arábia számára is rendelkezésre állnak. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a NATO-tagállamok, amelyek most a védelmi költéseik 5 százalékra emelésével foglalkoznak, szintén érdeklődnek az amerikai katonai felszerelések iránt. Ezek az országok, ha úgy érzik, hogy veszélyben vannak, valószínűleg szintén sorban állnak a rakétavédelmi utánpótlásért.

A megoldás kulcsfontosságú lépése lehetne, ha a PAC rakéták gyártását sürgősen elkezdenék licensz alapján más országokban, mint például Ukrajnában, ahol már felmerült egy ilyen javaslat. Ezen kívül a nyomás enyhítésére szolgálhatna, ha az amerikai erők számára több hatékony, költséghatékony és egyszerűbb légvédelmi megoldás válna elérhetővé, így nem lenne szükségük arra, hogy minden egyes ellenséges célpont ellen drága légvédelmi rakétákat alkalmazzanak. Mindazonáltal, mindkét megközelítéshez elengedhetetlen a megfelelő akarat és pénzügyi források biztosítása, ráadásul még ezek birtokában is évek kellenének ahhoz, hogy valódi változások történjenek a helyzet javítása érdekében.