Kína folytatja Trump próbára tételét, és nem hátrál meg attól, hogy katonai erővel hódítsa meg Tajvant.
Amikor 2021-ben a Biden-adminisztráció vezetői, köztük Antony Blinken külügyminiszter és Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó, találkoztak a kínai vezető diplomatával, Jang Jie-csivel, a világ szeme az amerikai-kínai kapcsolatok alakulására szegeződött. Jang szavai, miszerint "az Egyesült Államok már nem beszélhet Kínával az erő pozíciójából", nem csupán diplomáciai köntösbe bújtatott kijelentés volt; ez valójában egy új stratégiai megközelítés nyílt kifejezése.
Az utóbbi években Kína kül- és biztonságpolitikája jelentős átalakuláson ment keresztül, amely alapját egy új, határozott meggyőződés képezi. A pekingi döntéshozók úgy érzik, hogy a Kína és az Egyesült Államok közötti erőegyensúly fokozatosan kezd kiegyenlítődni, sőt, bizonyos területeken Kína már el is indította a felzárkózást. Ez különösen igaz az ipari, technológiai és katonai szektorokra, ahol a versenyképességük folyamatosan növekszik.
Donald Trump újraválasztása nem csupán egy politikai esemény, hanem egy újabb megerősítése annak a kínai meggyőződésnek, hogy képesek kezelni az amerikai nyomásgyakorlást. Kína szempontjából Trump első ciklusának politikája, bár keménynek tűnt, valójában inkább rövid távú, impulzív lépéseken alapult, hiszen sok esetben belpolitikai motivációk vezérelték, nem pedig átgondolt stratégiai célok. Peking ezt figyelembe véve arra számít, hogy az Egyesült Államok nemzetközi pozíciója tovább fog gyengülni, miközben Kína türelmes és megfontolt megközelítése lehetőséget teremt arra, hogy hosszú távon versenyelőnyre tegyen szert. Ezt a gondolatot Tong Zhao, a Carnegie Endowment for International Peace tudományos főmunkatársa osztotta meg a Foreign Affairs hasábjain.
Trump második elnöki ciklusának első intézkedései, mint például a vámháború szigorítása, csak tovább erősítették Peking azon meggyőződését, hogy az Egyesült Államok belső feszültségei és kiszámíthatatlan külpolitikai lépései hozzájárulhatnak az amerikai hatalom fokozatos visszaszorulásához a globális színtéren.
Bár a jelenlegi állapotot sok elemző "stratégiai patthelyzetként" írja le, ez korántsem garantálja a hosszú távú stabilitást.
Amennyiben Kína úgy véli, hogy katonai potenciálja egyre inkább megközelíti az Egyesült Államokét, és a diplomáciai próbálkozások nem vezetnek eredményre Tajvan ügyében, akkor a feszültségek eszkalálódása valószínűvé válhat, ami a katonai opciók felé terelheti a helyzetet.
A kockázat tovább fokozódik, amennyiben Tajpej és Washington egyre szorosabb kapcsolatokat ápol, miközben a nemzetközi közösség viszonylag közömbösen szemléli Tajvan helyzetét. Ez a szcenárió könnyedén előidézheti Pekingben a "most vagy soha" gondolkodásmódot, amely drámai intézkedésekhez vezethet.
Bár a közvetlen konfliktus kockázata az Egyesült Államok és Kína között jelenleg alacsonynak tűnik, a mostani patthelyzet nem biztos, hogy hosszú távon fenntartható lesz. A következő négy év során egyre valószínűbb, hogy a katonai feszültségek fokozódnak, miközben mindkét ország próbára teszi a másik eltökéltségét. Trump hivatali idejének végéhez közeledve Kína valószínűleg alaposan fel fogja mérni az Egyesült Államok belpolitikai helyzetét, Tajvan iránti elköteleződését, valamint a világgazdaság és a sziget félvezetőipara közötti függőséget, továbbá saját gazdasági növekedését és katonai modernizációját is. A katonai válság esélye drámai módon megnövekedhet, ha Kína katonai ereje közelít az Egyesült Államokéhoz, és úgy érzi, hogy a nemzetközi közösség közömbös Tajvan helyzetével kapcsolatban. A szerző véleménye szerint, ami most stratégiai patthelyzetnek tűnik, hirtelen átfordulhat egy sokkal instabilabb és mindkét fél számára veszélyesebb helyzetbe.
Peking hajlandó kivárni, amíg Trump egyoldalúan gyengíti az Egyesült Államok helyzetét a világban. A Trump-kormányzat Kínára kivetett agresszív vámtarifái ellenére számos kínai stratéga megalapozatlannak értékelte azt a gyakran hangoztatott nemzetközi aggodalmat, hogy a kereskedelmi háború növeli a katonai konfliktus kockázatát. Az ő szemükben a kereskedelmi feszültségek fokozódása csupán Trump jellegzetes tárgyalási taktikájának első fázisát jelenti: keményen fellépni, majd meghátrálni és alkut kötni. Úgy tűnik, Kína megelégszik azzal, hogy hagyja érvényesülni Trump védjegyszerű stratégiáját, és arra számít, hogy az meginog, mivel az Egyesült Államoknak súlyos gazdasági és diplomáciai következményekkel kell szembenéznie - írja a szerző.
Peking eddig nem mutatott különösebb hajlandóságot arra, hogy rövid távú katonai konfliktusokat indítson, még azokban a kulcsfontosságú nemzeti érdekeket érintő kérdésekben sem, mint például Tajvan. Ez a prudencia azonban a hagyományos és nukleáris haderő fejlesztésének hátterében áll, amelyet a kínai vezetés létfontosságú tényezőként értékel.
Ahogy az Egyesült Államok nemzetközi befolyása fokozatosan csökken, úgy a Kínára nehezedő globális nyomás is enyhül, hogy részt vegyen a fegyverzetellenőrzési tárgyalásokban. Peking egyre inkább úgy véli, hogy az Egyesült Államok védelmi ipara meggyengült a zavaros kormányzati struktúra következtében. Miközben az Egyesült Államok forrásokat von el a saját védelme érdekében, hogy szembenézzen Kína viszonylag alacsony költségvetésű támadási képességeivel, Peking ügyesen kihasználja ezt a helyzetet, és hatékonyan kiterjeszti a saját befolyását, mindeközben viszonylag minimális költségekkel.
Kína katonai erősödése arra is felbátorította Pekinget, hogy határozottabban lépjen fel a térség kisebb országainak saját érdekkörébe vonzása érdekében. Ahogy Washington kapacitása és hitelessége erodálódik, Kína nyíltan udvarol az Egyesült Államok szövetségeseinek, például Ausztráliának, Japánnak és Dél-Koreának, miközben egyre határozottabb vörös vonalakat húz alapvető érdekei köré. A látszólag ellentmondásosnak tűnő gazdasági és diplomáciai térnyerés és a katonai erőfitogtatás, amely februárban Ausztrália és Japán közelében tartott nagy horderejű hadgyakorlatokban mutatkozott meg. Ezek Kína szerint a nagyhatalmakra jellemző cselekedetek, amiből egyértelműen az következik, hogy az ázsiai ország egyértelműen úgy véli, hogy mára már globális nagyhatalommá vált.
A Trump-kormányzat igyekszik fokozni az Egyesült Államok katonai elrettentő képességét Kínával szemben, miközben Peking agresszív ázsiai aktivitásai egyre inkább aggasztják a nemzetközi közösséget. Ugyanakkor a belső feszültségek hátráltatják az ilyen irányú erőfeszítéseket. A Pentagonban és a kormányzati bürokrácia más területein végrehajtott rendszertelen és zűrzavaros átalakítások, amelyeket a kormányzat hívei irányítottak, kétségeket ébresztettek Kína szemében az Egyesült Államok katonai erejének megerősítésével kapcsolatban. A Védelmi Minisztérium magas rangú tisztviselői között sincs egyetértés Tajvan stratégiai jelentőségét illetően. Elbridge Colby, a Pentagon politikai vezetője például azt nyilatkozta, hogy "az amerikaiak fel tudnák venni a harcot nélküle is", és inkább Kína regionális dominanciájának megakadályozására helyezné a hangsúlyt. Trump ingadozó hozzáállása Tajvanhoz tovább növeli annak kockázatát, hogy a katonai felkészülés nem bizonyul elegendőnek. Nemrégiben elbocsátotta a Nemzetbiztonsági Tanács azon tisztviselőit, akik nem támogatták kellőképpen az "Amerika az első" külpolitikai irányvonalat, ezzel is jelezve a hasonló nézeteket valló kollégák számára, hogy nem tolerálja az eltérő véleményeket.
Bár a Kínai Kommunista Párt legutóbbi ülései nem utaltak arra, hogy a sziget elleni kínai katonai lépés küszöbön állna, középtávon egyre nagyobb a konfliktus kockázata. Az elmúlt években Peking stratégiája a tajvani függetlenség elsődleges megakadályozásáról az egyesülésre való aktív törekvés irányába fejlődött, ami a KKP 2021-es tervében, a "Tajvani kérdés megoldásának átfogó stratégiája az új korszakban" című tervben csúcsosodott ki. A részletek korlátozottak, de úgy tűnik, hogy az új megközelítés Kína tajvani társadalmon belüli befolyásának növelésére helyezi a hangsúlyt, arra ösztökélve a tajvaniakat, hogy az egyesülést a legkevésbé rossz lehetőségnek tekintsék. A tajvani hatóságok szerint Peking együttműködik a tajvani civil társadalmi szervezetekkel, politikai pártokkal és befolyásos személyiségekkel, hogy aláássa Tajpej narratíváját, kínai személyi igazolványokat osztogat a tajvani polgároknak, sőt, még a tajvani katonatisztek hűségesküjét is biztosítja.
Kína ezeket az intézkedéseket legitimnek tekintheti, míg Tajvan ellenintézkedései, mint például a kormányfő 17 pontos terve az ilyen beszivárgás elleni küzdelemre, Peking számára a függetlenség melletti daccselekvésnek tűnnek, ami miatt Kínának fokoznia kellett légi és tengeri behatolásait és nagyobb, merészebb hadgyakorlatokat kellett végrehajtania. Peking, amely nagyrészt hátat fordított Lai kormányának, kevés reményt fűz ahhoz, hogy egy Kína-barát vezető nyerje meg a 2028-as tajvani elnökválasztást, ami növeli a Tajpejjel való eszkaláció valószínűségét. Végső soron ide tartoznak még a Peking által békésnek tekintett nem katonai egyesítési intézkedések is.
Trump külpolitikai prioritásainak zavaros volta felerősíti a kockázatokat. Az a hajlandósága, hogy elkerülje a konfliktust nagyhatalmakkal, a más demokratikus államok iránti érdektelensége, valamint a Tajvannal kapcsolatos ingatag elköteleződése jelentős hatással van a kínai vezetők megítélésére. Pekingben sokan úgy vélik, hogy ha bármelyik amerikai elnök csendben eltűrné Kína tajvani hatalomátvételét, akkor az Trump lenne. Kína április eleji hadgyakorlatai a szorosban részben az ő elszántságának felmérésére irányultak. A Trump-kormányzat szóbeli elítélő reakciói lenyűgözték Pekinget, ahol a kínai elemzők az amerikai válasz viszonylagos visszafogottságát emelték ki – fogalmaz a szerző.
Egyéb visszatartó tényezők is gyorsan elveszítik hatásukat. Miközben az Egyesült Államok továbbra is a szövetségeseit és ellenfeleit próbálja kényszeríteni, a kisebb országok a térségben és azon túl új kihívásokkal néznek szembe. Kínával szemben már kevésbé érzik ösztönözve magukat az ellenállásra, különösen azért, mert Kína viszonylag kiszámíthatóbb és kevésbé zavaró globális szereplőként próbálja magát bemutatni, miközben gazdasági és katonai fejlődése folyamatosan megelőzi az Egyesült Államokét. Ahogy az Egyesült Államok vezette nyugati blokk szétesik, egy többpólusúbb világ kialakulásával csökkenhet a nemzetközi közösség hajlandósága és képessége arra, hogy nyomást gyakoroljon Kínára Tajvannal kapcsolatos kérdésekben.
