Lukács Sándor számára a költészet éppolyan fontos és értékes művészeti forma, mint a színészet. Mindkettő egyedi módon fejezi ki az emberi érzelmeket és tapasztalatokat, és egyformán képes hatni a közönségre.

Csak néhány hónapja jelent meg a Kossuth-díjas színművész tizedik verseskötete, de már a következő is majdnem kész van. A színész az InfoRádióban elmondta: a színészet anyagot teremt az íráshoz, és közben olyan érzéseket is megélhet, amelyeket másként nem tudna. Beszélt arról is, melyek voltak a legmeghatározóbb élményei az elmúlt több mint ötven évben a Vígszínház társulatának tagjaként.

Amit őrizni tudsz címmel, Lukács Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, költő legújabb, tizedik verseskötete nyáron jelent meg. A 77 éves művész pályafutása 1985 óta ível felfelé, azóta folyamatosan megjelennek versei. Legfrissebb kötetében az elmúlt két év tapasztalatait, szellemi és lelki benyomásait rögzítette, amelyeket a mindennapok átszövik. Lukács Sándor az InfoRádióban osztotta meg gondolatait műveivel kapcsolatban, elárulta, mi inspirálta őt a költemények megírásakor. A beszélgetés során említést nyert a Vígszínházban betöltött szerepe, valamint a nagy elődökkel megtapasztalt felejthetetlen pillanatok, amelyek mély nyomot hagytak benne.

Mit jelent önnek a költészet?

Számomra az írás teljesen egyenértékű a színészettel. Ez a tizedik kötetem, és nagyon örülök, hogy létrejött. Harminckilenc évvel ezelőtt Szökés címmel jelent meg az első könyvem a Magvető Kiadó gondozásában. 1985 óta tehát rendszeresen kiadjuk a verseimet. Olyannyira, hogy már a következő kötet is majdnem kész van.

Ez azt jelenti, hogy biztosan lesz folytatás.

Természetesen, lesz. Számomra a költészet és a színészet nem hierarchikus viszonyban áll egymással, hanem egyenrangú műfajok, amelyek kölcsönösen gazdagítják egymást. Színészként rengeteget tanultam a versírástól, hiszen olyan érzelmeket, helyzeteket és indulatokat tapasztalhatok meg, amelyek egy átlagos ember számára talán elérhetetlenek. Ezek az élmények pedig rendkívül értékes alapanyagot szolgáltatnak az írásaimhoz. A színészet tehát nem csupán párhuzamosan létezik a költészettel, hanem egy hatalmas inspirációs forrást jelent számomra, amely gazdagítja az írói világomat.

Tehát úgy tűnik, hogy nem valami hiányzó dolog indította el őt az írás világába való belemerülésre.

Természetesen! Íme, egyedi változata a szövegnek: Soha nem szenvedtem hiányt a színészet világában, és ezért igazán hálás vagyok a sorsnak. 1972 tavaszán Várkonyi Zoltán hívott meg a Vígszínházhoz, így már több mint ötven éve annak, hogy részese vagyok ennek a csodálatos közösségnek. Az írás iránti vonzalom azonban már jóval korábban, 1956-ban, kilencéves koromban megjelent, amikor megírtam az első versemet, anélkül, hogy tudtam volna, merre fog vezetni az utam. Gimnazistaként is viszonylag rendszeresen írtam, de a Színház- és Filmművészeti Főiskolán töltött négy évem alatt az írás háttérbe szorult, hiszen annyi kihívás ért, hogy nem maradt elég időm és energiám rá. Miután befejeztem a főiskolát, újra rátértem az írásra, és azóta a színészi pályafutásom mellett folyamatosan alkotok verseket is.

Egy korábbi interjú során kifejtette, hogy a színészet egy olyan közösségi művészet, ahol elengedhetetlen a másokhoz való alkalmazkodás és a különböző helyzetekhez való rugalmas hozzáállás. Ezzel szemben az írás során, mint mondta, az igazi szabadság abban rejlik, hogy csupán saját magához kell igazodnia.

Természetesen! Íme a szöveg egyedi feldolgozása: Valóban, ha az alkotás menetét vizsgáljuk, az első és legszembetűnőbb eltérés az, hogy akár egy monodráma esetén is, a színész sosem áll egyedül. Mellette ott van a rendező, a dramaturg, és a háttérben folyamatosan tevékenykednek a kellékesek, a világosítók, a díszlettervezők, valamint a súgók. A színház világában mindig van valaki, aki támogatja az alkotó folyamatot. Ezzel szemben az írás egy teljesen más dimenziót nyit meg: az író gyakran magányosan, a nap különböző időszakaiban dolgozik, amikor úgy érzi, hogy egy vagy több gondolatot sürgősen papírra kell vetnie. Ez egy izgalmas ellentmondás, hiszen sok esetben a két műfaj éppen ellentétes irányba mutat, ugyanakkor számos vonatkozásban párhuzamos is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy rendelkezem az íráshoz szükséges tehetséggel, így gyakorlatilag soha nem érzem unalmasnak az időt. Ha pedig üres óráim adódnak, mindig ott van a lehetőség, hogy írjak.

1972 óta a Vígszínház tagjaként egy különleges utazás kezdődött számomra. Amikor először léptem be a teátrum varázslatos világába, az érzés felülmúlta minden elképzelésemet. A falakat áthatotta a történelem súlya, és a színpadon már sok híres előadás nyomot hagyott. A levegőben érezni lehetett a művészet vibrálását, és a színészek, akik a próbákon vagy az előadások során bábáskodtak, mind-mind inspiráló példák voltak számomra. A színház nem csupán egy hely, hanem egy közösség, ahol a kreativitás szabadon szárnyalhatott, és ahol a színészi hivatás iránti szenvedélyem valóban otthonra lelt.

Akkoriban egy egészen más világ volt. Már gimnazistaként is viszonylag sokszor megfordultam színházakban, főleg a szüleim vittek engem nagyszerű darabokra. Mindig nagy tisztelettel tekintettem a Vígszínházra, illetve annak mindenkori társulatára. Aztán amikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, az volt a legnagyobb vágyam, hogy a Vígszínházba kerülhessek. Amikor pedig ez az álom beteljesült, hónapokig ennek a bűvöletében éltem, mert a hetvenes években ez a teátrum valóban Közép-Európa egyik legerősebb prózai társulata volt. Fantasztikus nevek dolgoztak ott, elég ha csak Páger Antalt, Bilicsi Tivadart, Benkő Gyulát, Darvas Ivánt, Latinovits Zoltánt, Tordy Gézát, Tahi Tóth Lászlót, Ruttkai Évát, Sulyok Máriát, Bulla Elmát, Bánki Zsuzsát, Szegedi Erikát vagy Béres Ilonát említem meg, de még ugyanennyi nevet fel lehetne sorolni a legnagyobbak közül. Őrületes társulat volt, sportnyelven szólva még a kispadon is hatalmas sztárok ültek. Egy ilyen csapatba bekerülni rang volt. Nem beszélve arról, hogy a Vígszínház vezetői is óriási tiszteletnek örvendtek. Várkonyi Zoltán legendás színházteremtő művészünk, aki színészként, színházigazgatóként és filmrendezőként is letette a névjegyét. Egy őrületes felkészültségű és tehetségű embert ismertem meg benne, aki tényleg a szárnyaival tudta repíteni az egész társulatot. Igen, így volt, repültünk a Várkonyival. Nem szabad megfeledkezni Horvai Istvánról sem, aki szintén egy hatalmas tudású rendező volt, többek közt az orosz klasszikusok specialistájaként tartották számon. Később tűnt fel még fiatalon Kapás Dezső és Marton László, utóbbi pedig több mint húsz évig vezette a Vígszínházat Várkonyi Zoltán halála után.

Együtt léphetett színpadra egy másik kiemelkedő színészlegendával, Őze Lajossal is.

Ő a Nemzeti Színház társulatának a tagja volt. Színészi pályám egyik legsikeresebb színpadi előadása volt Székely János Caligula helytartója című drámájának színházi változata, amelyben Őze Lajos mellett én voltam a másik főszereplő. Ő volt a zsidók rabbija, én pedig Petroniust, Caligula helytartóját játszottam. Fantasztikusan jó előadás volt, amit Harag György, a Kolozsvári Állami Magyar Színház egykori igazgatója rendezett. Őt Európa-szerte ismerték és tisztelték. A Caligula helytartóját 1978-ban a Gyulai Várszínházban mutattuk be, aztán a Pesti Színházban is játszottuk.

Hogyan alakult a kapcsolata a korábban említett színészekkel és rendezőkkel?

A Vígszínház legendás alakjaival szerencsés voltam, hiszen a köztük kialakult kapcsolataim nagyrészt kellemesen alakultak. Különösen szoros barátságot ápoltam idősebb kollégáimmal, akik igazi mentorok lettek számomra. Emlékszem, az első főszerepemben Bilicsi Tivadar játszotta az apámat. Max Frisch Don Juan című művében találkoztunk, és a próbák során annyira összebarátkoztunk, hogy egészen a haláláig a fiacskájának szólított. Ez a kedves megszólítás mélyen belém ivódott. Bilicsi Tivadar egy csodálatos ember volt, tele szeretettel és figyelmességgel. Minden alkalommal, amikor csak tudott, segített nekünk, és mindig ott volt, amikor szükség volt rá. Darvas Ivánnal is szoros kötelék alakult ki közöttünk, hiszen kilenc évig egy öltözőben öltözködtünk. Olykor előfordult, hogy több időt töltöttünk együtt, mint a feleségeinkkel. Amikor új darabot próbáltunk, mindketten a munkába temetkeztünk, és délelőtt tíztől kettőig a színházban voltunk. Délután egy rövid időre hazaugrottunk, de estére újra visszatértünk a próbákra vagy az előadásokra. Darvas Iván hatalmas művész és egyéniség volt, akitől rengeteget tanultam. Soha nem tanított direkt módon, de a tapasztalataiból és a tudásából sok minden észrevétlenül rám ragadt, amiért örökké hálás leszek. Rengeteg nagyszerű kollégát tudnék még megemlíteni, mint például Somogyvári Rudolf vagy Benkő Gyula, akik mindig a legnagyobb toleranciával és szeretettel viszonyultak hozzám, valamint a közös munkához. Az ő támogatásuk és barátságuk nélkül a színészi pályám sokkal szegényebb lett volna.

Ön is hasonlóképpen közelít a fiatalabb munkatársaihoz?

Tulajdonképpen tudat alatt is igyekszem úgy megnyilvánulni vagy segíteni nekik, mint ahogy engem is támogattak a nagy elődök. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy egészen más világ a mostani. Mintha régebben hosszabbak lettek volna a napok, sokkal több időt töltöttünk együtt, sokkal többet beszélgettünk, és azt hiszem, nyugodtabbak is voltunk. Most már viszont eluralja a világot a digitalizáció. A mi időnkben a legnagyobb színészek egy-egy előadás után meghívtak vacsorázni bennünket, fiatalokat, és jókat beszélgettünk. Mi pedig ennek nagyon tudtunk örülni. Az egy más kor volt, nem a mobiltelefon fölé hajolva éltük az életet. Akkoriban nagyobb társasági élet volt, nyitottabb, őszintébb kapcsolatok születtek, és az az igazság, hogy sokkal többet is profitálhattunk egymástól. Egyébként a mai fiatalok is nagyon helyesek. A Vígszínházban rengeteg fiatal kollégám van. A legtöbbjükkel nagyon jóban vagyok, kedves baráti viszony alakult ki közöttünk. Ezzel együtt közel sem úgy és annyi időt töltök el velük, mint annak idején velem a régi nagy öregek. Gondolom, hogy a mai világ dolgainak természetéből adódóan nemcsak a színházi világban, hanem más szakmáknál is ugyanez van.

A hosszú évek során változott a színpadi játék is?

Ez egy igencsak sajátos jelenség. A közönségnek fogalma sincs arról, mi rejlik a színfalak mögött. Nem tudják, hogyan, milyen körülmények között, milyen intenzitással és ízléssel készül el egy-egy produkció, csupán a végeredményt látják. Pedig a végeredményben a különbségek gyakran elenyészőek. Kétségtelen, hogy a világ felgyorsult tempót vett; az élet ritmusa drámaian megnövekedett. Emlékszem, régen egy vidéki telefonhívás legalább fél órát igényelt, már csak azért is, mert a postán kellett várakozni a kapcsolatfelvételre. Ma már, ha valaki a Melbourne-ben élő barátjával szeretne beszélni, szinte azonnal elérik egymást. A digitalizáció őrületes sebességet hozott a mindennapokba. Az információhoz és tudáshoz való hozzáférés sokkal gyorsabbá vált, mint valaha. Ezek kétségtelenül pozitív változások. Ugyanakkor a negatív oldala, hogy az emberek közötti kapcsolatok egyre inkább elhalványulnak; ahogy említettem, a személyes interakciók szegényebbé és rövidebbé váltak.