Miközben a hibrid háború fogalmát még csak most kezdjük megérteni, máris a főpróbáját éljük át. Tóth Norbert nemzetközi jogászral beszélgettünk arról, miért osztogatnak háborús oktatófüzeteket Skandináviában, és milyen hatással van ez a társadalomra.

Tendenciózusan megsérül több tengeralatti vezeték; annyira megkergül a GPS, hogy az már veszélyezteti a repülőgépforgalmat; a Szuezi-csatornában keresztbeáll egy teherhajó - egyes jelenségek arra utalnak, hogy a szembenálló hatalmak egymáson próbálgatják, mit is jelent a hibrid háború, amelyet már nemcsak hagyományos eszközökkel, érts fegyverekkel vívnak. Tóth Norbert nemzetközi jogásszal nem összeesküvés-elméleteket gyártunk, hanem arról az új korszakról beszélgetünk, amelyről biztonságpolitikai szakértők már régóta beszélnek.

Egy kommunikációs vezeték sérülése sokkal összetettebb és mélyebb problémákat hoz felszínre, mint ahogy az első pillantásra tűnhet. Érdekes megjegyezni, hogy Észak-Európában a balesetek lehetősége szinte soha nem merül fel a köztudatban...

Az utóbbi időszakban két-három hasonló incidens zajlott le viszonylag rövid időn belül, és az érintett országok különféle elméleteket fogalmaztak meg a történtekkel kapcsolatban, legkevésbé azt feltételezve, hogy ezek sorozatos balesetek lennének. Érdemes megjegyezni, hogy világszerte évente több száz hasonló esemény történik. A szabotázs gondolata azonban egyre inkább teret nyer, különösen két, Kínához köthető hajó esetében. Az első incidens során egy észt-finn gázvezeték megrongálása miatt gyanúsítottak meg egy hongkongi zászló alatt közlekedő teherhajót, amely azóta Kínába érkezett. Az erről szóló hírek ellentmondásosak; nem világos, hogy a kínai hatóságok vizsgálódnak-e az észt-finn hatóságok kérésére. A másik, frissebb eset szintén a Balti-tenger térségében zajlott, de a Finn-öböl közelében, amikor egy Németország és Finnország közötti adatkábel sérült meg. Itt is egy kínai hajó merült fel gyanúsítottként, amely még mindig európai vizeken tartózkodik, és a dán, német, svéd hatóságok folyamatosan figyelik a mozgását. Mindkét esetben hasonló módszereket alkalmaztak: a gyanú szerint a hajók horgonyaival vájtak végig a tengerfenéken, így okozva a károkat.

Mi az, ami túlmutat egy egyszerű baleseten vagy szándékos rongáláson, és mélyebb, rejtett motívumokat sejtet?

Bár az érintett országok próbálják elkerülni a konfliktusok eszkalálódását, létezik egy valószínű forgatókönyv, amely akár "főpróbaként" is felfogható. Ha egy nagy intenzitású háborús helyzet robban ki, amely számos államot érint, például a keleti és nyugati blokk között, akkor a hagyományos fegyveres összecsapásokon túl más típusú akciók is várhatóak. A harcok során nem csupán a fegyverek játszanak szerepet, hanem a kritikus infrastruktúra támadása is kulcsfontosságú lehet. Lehetséges, hogy jelenleg éppen tesztelik ennek a stratégiának a hatékonyságát a valóságban.

Észak-európai területeken felmerültek olyan nyomok és utalások, amelyek arra engednek következtetni, hogy a GPS rendszerek működését szándékosan megzavarják.

Főként Skandinávia területén, de más európai régiókban is tapasztalható ez a jelenség, amelynek hátterében az oroszok állhatnak, és amely jelentős zűrzavart okoz a légiközlekedésben. Nemrégiben Finnország bejelentette, hogy a GPS-alapú légiközlekedési rendszerről egy régebbi, megbízhatóbb technológiára váltanak. Ez a döntés a felszállás és leszállás kritikus fázisában különösen fontos, amikor a repülőgépek fokozottan ki vannak téve a GPS-rendszer zavarainak, amelyek komoly veszélyeket rejtenek magukban.

A Politico című lapban közzétett "aggasztó" jelzővel ellátott cikk szerint Oroszország már megkezdte a nyugati országokkal szembeni harcát, ám ezt nem klasszikus értelemben, hanem sorozatos hibrid támadások formájában valósítja meg.

A biztonságpolitikai szakértők régóta hangsúlyozzák, hogy a világ egy új korszakba lépett, ahol az államok közötti konfliktusok nem csupán fegyveres összecsapások formájában zajlanak. Ma már számos alternatív módszer is megjelent a harc eszköztárában. Különösen fontos a kritikus infrastruktúrák, mint például erőművek, adatkábelek, légi közlekedés, kórházak és az egészségügyi rendszerek védelme. Finnországban és Svédországban folyamatosan beszámolnak az ivóvízhálózatokkal kapcsolatos szabotázsakciókról, amelyeket gyakran orosz érdekeknek tulajdonítanak. Ezen kívül a Szuezi-csatorna esete is tanulságos: néhány évvel ezelőtt egy keresztbe fordult teherhajó megbénította ezt a kulcsfontosságú hajózási útvonalat. A mai perspektívából nézve elképzelhető, hogy ez egyfajta kísérlet volt, amelynek célja annak tesztelése volt, hogy mennyire zárható el ez a stratégiai vízi folyosó – és a válasz egyértelműen az, hogy igen.

A korábbi állapot szerint az optimális helyzet az volt, ha a nyugati szövetség tagállamai és Oroszország között független államok helyezkednek el. Finnország NATO-tagsága azonban hozzájárult ennek a rendszernek a fokozatos lebontásához. A finn társadalom ebben a kontextusban megosztott véleményekkel rendelkezik. Sokan üdvözlik a csatlakozást, mint a biztonság fokozásának eszközét, míg mások aggódnak a regionális feszültségek növekedése miatt. A közbeszédben hangsúlyos szerepet kapnak a történelmi tapasztalatok, amelyek a szomszédos Oroszországgal való viszonyt is befolyásolják. Az emberek tehát különböző perspektívákból közelítik meg a NATO-tagság kérdését, ami azt tükrözi, hogy a finn társadalom komplex és sokszínű álláspontokkal bír a nemzetközi politikai helyzet alakulásával kapcsolatban.

Finnország története Oroszországgal való kapcsolatáról több évszázados feszültségek és konfliktusok sorozatát tükrözi. Az elmúlt 200-300 év során az országot többször is sikeres és sikertelen orosz támadások érték. Az ukrán háború kitörésekor a finnekben felidéződtek a 1939-es téli háború emlékei, amely során Magyarországról is toboroztak önkénteseket a finn védelem érdekében. Érdekes megjegyezni, hogy Oroszország a legutóbbi támadását úgy indította, hogy közben elismerte a finn államhatárt – hasonlóan ahhoz, ahogyan az ukrán határok esetében is tett. A finn politikai vezetés és a társadalom egy része az ukránok ellen irányuló agresszióból arra a következtetésre jutott, hogy Oroszországban nem lehet megbízni, és a hatékony védekezés érdekében szövetségesekre van szükség. Egy nemrégiben megjelent könyvben két újságíró részletesen elemezte Finnország és Svédország NATO-hoz való csatlakozásának folyamatát, kiemelve, hogy Sanna Marin, a finn miniszterelnök, gyakorlatilag egyedül döntött a csatlakozási szándékról, kihagyva koalíciós partnereit. Ennek kapcsán nemcsak a finn köztársasági elnök, hanem a svéd miniszterelnök is határozottan reagált, jelezve, hogy Svédországnak is lépnie kell. Meglepő, hogy az orosz fenyegetés hatására a korábban függetlenségpárti finnek álláspontja jelentősen megváltozott, és mára a társadalom több mint fele támogatja a NATO-hoz való csatlakozást. A finn társadalomra jellemző, hogy a hadsereg folyamatos fenntartásával és kötelező sorkatonasággal készül a védekezésre, amit a bátorságuk is tükröz. Az orosz támadásokkal szembeni elszántságuk figyelemre méltó, hiszen az oroszoknak valószínűleg sokkal nehezebb dolguk lenne a finnekkel, mint az ukránokkal.

- Érdemes persze megfordítani a kérdést, hogy amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, mennyiben számolt azzal, hogy az egyes más szomszédos országok hogyan fognak reagálni, hogyan fogják átértékelni addigi semlegességüket.

- Az oroszok Finnországhoz való viszonya nagyon érdekes már társadalmi szinten is, és nemcsak amiatt, mert százezres orosz kisebbség él az országban. Finnország egy kapocs volt az oroszok számára a Nyugat felé, egy ablak, ami a nyugati világra nyílt, annak ellenére, hogy sosem bíztak a nyugatinak tartott finnekben igazán. A NATO-csatlakozással ez az ablak bezárult, a finn-orosz határ gyakorlatilag hermetikusan le van zárva, megszűnt az a lehetőség, hogy Helsinkin keresztül oroszok más európai nagyvárosokat érhessenek el. Ugyanakkor nagy valószínűséggel az oroszok előre elkönyvelték, hogy egy támadás esetén Finnország nem az ő szövetségesük lesz, ilyen értelemben feltehetően fontosabb volt nekik Közép-Ázsia, Kazahsztán például, ahol szintén volt orosz katonai akció.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy a megfontoltság híján lévő oroszok valójában készülhettek a háború további következményeire...

A nyugat-európai sajtó és bizonyos politikai vezetők egyre gyakrabban hangoztatják, hogy egy újabb globális katonai konfliktus küszöbén állunk, vagy legalábbis annak valószínűsége drámaian megnőtt. Észak-Korea, Irán, az arab világ egy része és Oroszország esetében is felmerülhet a gyanú, hogy titkos egyezmények kötik össze ezeket az országokat. Történelmileg is tudjuk, hogy a I. és II. világháború előtt a jövőbeli hadviselő felek már jóval korábban titkos szerződéseket kötöttek egymással. Nem szeretném feleslegesen ijesztgetni a közvéleményt, de elképzelhető, hogy néhány keleti állam évekkel ezelőtt már kidolgozott különböző forgatókönyveket, és titkos paktumokban állapodtak meg, amelyek befolyásolják a jelenlegi politikai döntéseiket. Érdekes megfigyelni, hogy miért harcolnak több tízezer észak-koreai katona az orosz oldalán a háborúban. Az egyik magyarázat lehet, hogy Észak-Korea számára létfontosságú, hogy katonái valós harci tapasztalatokat szerezzenek. Ugyanakkor, ha Észak-Korea nem számítana arra, hogy Dél-Korea vagy Japán ellen katonai akcióra lenne szüksége, akkor valószínűleg nem venne részt ilyen jellegű műveletekben. Érdemes megjegyezni, hogy az izraeli-palesztin konfliktus is összefügghet ezzel a tágabb geopolitikai kerettel.

- A Nyugat nem köt titkos paktumokat?

Nyugaton a helyzet viszonylag világos, hiszen a NATO szerződése nyilvános, és a tagságot 32 ország alkotja, ami mindenki számára ismert. Hasonlóan, az Európai Unió alapító szerződése sem titkos, így könnyen nyomon követhető, hogy mely országok próbálnak csatlakozni az unióhoz, még ha azok más kontinenseken találhatók is. Ausztrália, Új-Zéland, Japán, Dél-Korea és Tajvan egyértelműen a nyugati érdekszférához tartoznak, akár nyíltan, akár implicit módon.

Akkor érthető lépésnek tűnik, hogy Svédországban, Finnországban és Norvégiában olyan füzeteket osztanak, amelyek útmutatást nyújtanak az embereknek a háborús helyzetekre való felkészüléshez.

- Az egész skandináv világban ezt tapasztaljuk, de nem zárom ki, hogy előbb-utóbb Magyarországon is bekövetkezhet ez. Friss hír, hogy a Magyar Honvédség Magyarország északkeleti határvidékén megerősítette a légvédelmet. A rendszer kiépítés alatt van, egy része már Magyarországon található. Ez nem lehet véletlen. A NATO-körön, az Európai Unión sokkal több információt osztanak meg egymással az államok, mint ami a közvéleményhez végül eljut. Elnézve a harminckét NATO tagállamot arra következtetnék, hogy a nemzetközi kapcsolatok jelentős romlását látják, és nem tartják kizártnak egy nagyobb fegyveres konfliktus kitörtését.

- Ez attól is függ, hogy Biden még utolsó erejével nem nyomja meg a piros gombot, azaz nem tesz az eszkalációt tovább fokozó lépéseket.

A földrajzi közelség következtében hajlamosak vagyunk csupán az orosz konfliktusra összpontosítani. Nyilvánvaló, hogy Trump beiktatása előtt mindkét fél fokozza a nyomást, és könnyen egy olyan spirálba kerülhetnek, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Bízunk benne, hogy ez nem következik be. Hasonló jelenségek figyelhetők meg a Közel-Keleten is, ahol Trump szintén a béke megteremtésére törekszik, azonban ott sem minden érdekelt fél kívánja, hogy ez a cél megvalósuljon.

- Tehát összességében romló kilátásokkal számolhatunk?

Az állami döntések sokszor azt sugallják, hogy a világ vezetői a józan ész mentén fognak cselekedni, és elkerülik a harmadik világháború kitörését. Skandinávia kapcsán érdemes egy különös aspektust is megemlíteni: Magyarországról talán nem annyira nyilvánvaló, de ezek az országok valójában az Északi-sarkvidék közelsége miatt vannak a legnagyobb fenyegetettség alatt. A globális felmelegedés következtében a jégtakaró egyre hosszabb időszakokra olvad fel, lehetővé téve, hogy hajók közlekedjenek olyan útvonalakon, mint az észak-keleti átjáró, amely Skandináviától kezdve Oroszország északi vidékein át egészen Ázsiáig vezet. Ez a tengeri útvonal jelentősen csökkenti az utazási időt Ázsiából Európába a Szuezi-csatornához képest. Így nem meglepő, hogy a finn, svéd, norvég és izlandi vezetők az itt felmerülő biztonsági kihívásokra fókuszálnak. Kérdéses, hogy a kelet-nyugati feszültségek igazi frontvonalát Ukrajna jelenti-e, vagy inkább az északi átjáró válik a konfliktus Achilles-sarkává.