Feszültséggel teli kaland: harapós kígyó és vad makákó – mindez egy szokványosnak tűnő túra Hongkong lenyűgöző felhőkarcolói között.

Hongkongról nem feltétlenül a természetjárás jut az európai ember eszébe, pedig a felhőkarcolók paravánja mögött egy egészen más - sziklákkal, erdőkkel, tengeröblökkel tarkított - Hongkong húzódik. A városmagtól északra fekvő hegyvidéket hosszú, jól kijelölt túraútvonalak szelik át, ingyenes kempingek sokaságával lehetővé téve a hosszabb kirándulásokat. Bő egyhetes hongkongi látogatásom fő célja így az egyik leghíresebb helyi útvonal, a kereken 100 km hosszú, 10 szakaszra osztott MacLehose Trail bejárása volt.

Kíváncsisággal és egy cseppnyi aggodalommal tekintettem az előttem álló kalandra. Egyfelől lenyűgözőnek ígérkezett a többnapos túra azon a területen, amely 1997 óta Kína része, ugyanakkor arra is felkészültem, hogy a japán kultúrából és a tajvani vendégszeretetből merített tapasztalatok után Hongkongban jóval élesebben fognak megmutatkozni a kulturális eltérések. Különösen, hogy január végén, a kínai újév varázslatos időszakában érkeztem.

Előzetes várakozásaim teljesen beigazolódtak: a MacLehose Trail fantasztikus tájakon vezet keresztül, időnként lélegzetelállító rálátással erre a szürreális városra, amely az ünnepi időszakban olykor nemcsak az ember álló-, hanem a tűrőképességét is próbára teszi.

Pár napos városnézést - újévi felvonulást és tűzijátékot - követően a túra első napjára csak egy rövid, bemelegítő szakaszt terveztem. Az ünnep miatt az üzletek egy része még zárva tartott, de szerencsésen sikerült mindent beszerezni és a tömegközlekedés is kifogástalanul működött, így délutánra könnyedén jutottam el a belvárostól északkeletre fekvő Sai Kung városkába, ahonnan kisbusszal lehet elérni a túra kezdőpontját. Izgatott diákcsoportok, méretes hátizsákok, bevásárlószatyrok, szeneszsákok mindenfelé.

A kiindulópontot könnyedén sikerült fellelnem, és az útvonal is rendkívül jól követhetőnek bizonyult, bár az első kilométerek során egy forgalmas autóút mellett haladtunk. Számos kiránduló osztotta meg ezt az ösvényt, taxik száguldoztak fel és alá. Ahogyan útnak indultam, bal oldalamon a Dél-kínai-tenger hullámai, míg jobb oldalamon a High Island-víztározó csendes vize tündökölt. Különösen élveztem, hogy ismét a szabadban lehetek. A vastag felhők, mint puha takaró, néhol összeértek a magas hegycsúcsokkal – a tájat két réteg víz ölelte körül, igazán varázslatos látványt nyújtva.

Alig kétórányi gyaloglás után megérkeztem az első kempinghez. A város zaját hátrahagyva arra számítottam, hogy a hely zsúfolt lesz, de legnagyobb meglepetésemre szinte üresen fogadott. Nyugalom és csend lengte körül a tájat. Felvertem a sátram, miközben az égből egy kis esőcsepp is lehullott, mintha a természet is ünnepelni akarta volna az érkezésemet. A nap azonban még korántsem ért véget. Ahogy a kemping egyre több látogatót vonzott, egy fiatalokból álló csapat telepedett le a közelben. Néhány perc múlva már hangos zene dübörgött, és az önfeledt nevetésük betöltötte a levegőt, mintha csak egy újabb kaland kezdődött volna.

Miután nem tudtunk közös álláspontra jutni a természetvédelmi területeken való sátrazás kérdésében – míg ők a féktelenség zugát látták benne, én pedig az alázat szent helyét – úgy döntöttem, hogy nincs értelme tovább maradnom. Összepakoltam a cuccomat, és elindultam a következő kemping felé. Ahogy haladtam, észrevettem, hogy az autóút közelsége, valamint az ünnepi időszak nemcsak a túrázók számát növelte meg, hanem olyan embereket is a természetbe csábított, akiket csupán a kikapcsolódás vágya hajtott, nem pedig a természet iránti tisztelet. Közben leszállt az éj, és az eső egyre hevesebben kezdett zuhogni.

A következő kemping (Long Ke Wan) nagyobb és forgalmasabb volt az előzőnél, ám közvetlenül a tengerparton feküdt, így a helyszínt szebbnek, az itt kempingezőket pedig kulturáltabbnak találtam. Újra felállítottam hát a sátramat, majd ahogy idővel elállt az eső, pihentető sétára indultam a parton, végül nyugovóra tértem. A tenger moraját hallgatva, a jó döntéssel elégedetten, megkönnyebbülve aludtam el. (1. szakasz: Pak Tam Chung-Long Ke Wan kemping, hossz: 11 km, 3 óra, fel: 461 m, le: 408 m.)

A következő reggel csodásan indult: a sátoromból lenyűgöző panoráma tárult elém, ahogy a tenger hullámai ragyogtak a napfényben. A szomszédos sátorban egy vidám, barátságos kínai csoport sürgölődött, nevetgélésük vidám zene volt a reggelhez. Miután együtt reggeliztünk, és néhány szót váltottunk, elindultam a nap új kalandjai felé.

A délelőtt során a homokos strandok és a fennsíkok váltakozása festői látványt nyújtott. A magaslatokról lenyűgözően kirajzolódott a partvonal, melyet öblök és ösvények tagoltak, miközben a tenger lágyan fodrozódott. Észak irányába a figyelemfelkeltő Sharp Peak, más néven Éles-csúcs, emelkedett a horizonthoz. Időnként azonban nemcsak a tájra, hanem a lábam elé is figyelnem kellett, különösen, amikor egy vörösnyakú (mérges) kígyó (Rhabdophis subminiatus) váratlanul keresztezi az utamat.

Délután az ösvény nyugati irányba kanyarodott, ezzel megkezdődött a MacLehose Trail egyik legnagyobb kihívást jelentő szakasza: a hullámzó hegyvidéki táj, amely meredek emelkedőkkel és lejtőkkel tarkított. Mielőtt tovább indultam volna a félsziget belseje felé, még egy utolsó pillantást vetettem a tenger végtelen kékjére. Az ösvény egész délelőtt zsúfolt volt, a túrázók többsége azonban úgy tűnt, mintha külön világban járna; egymás mellett haladtak el, anélkül hogy akár egy pillantást is vetettek volna a másikra. Körülöttem a telefonokból kiszűrődő zene üteme keveredett a természet hangjaival, miközben az ösvényt itt-ott eldobált hulladék színesítette, rávilágítva a modern túrázás ellentmondásaira.

A tegnapi borongós időjárás továbbra is velünk maradt. Egy erdő mélyén, ahol a színes virágok édes és nehéz illata szállt a levegőben, egy különös varázslat bontakozott ki. Csak harminc kilométert terveztem be mára, de a szintkülönbségek és a távol-keleti túraútvonalakon elterjedt meredek lépcsők alaposan megnyújtották az utamat. Ahogy a nap fénye egyre inkább elhalványult, előkerült a fejlámpám, és a kellemes esti szélben időnként megálltam, hogy gyönyörködjek a kivilágított falvak látványában. E pillanatokban éreztem igazán, hogy ez a rész volt a nap csúcspontja, ahol a természet és az ember által épített világ harmonikusan egyensúlyozott egymás mellett.

Amikor megérkeztem a Ngong Ping-fennsíkra, szembesülnöm kellett a valósággal: a kemping telítődött, annyira, hogy még a hivatalos területen kívüli tisztás is megtelt sátrakkal. Egy eldugott kis zugot kerestem, ahol meg tudtam vacsorázni, majd kellemes fáradtsággal a szemem lehunytam. A két nap során, bármennyire is próbára tettek a zsúfolt ösvények, a tenger, a hegyek és az erdők szépségei minden nehézséget megértek. (2-4,5. szakasz: Long Ke Wan kemping-Ngong Ping kemping, távolság: 30 km, időtartam: 10,5 óra, szintemelkedés: 2204 m, szintcsökkenés: 1869 m.)

A harmadik nap fordulópontnak bizonyult. Ugyan reggel 6 óra körül már szólt a korán induló csoportok zenéje, a legtöbben már elmentek, mire kiléptem a sátorból. A tejködben csak egy-két alak mozgolódott; és a hangulat egyszerre megváltozott. Ez volt a kínaiújév-ünnep utolsó napja, és a táborozó tömegek távozásával az emberek hirtelen barátságosabbnak, az ösvény csendesebbnek tűnt. Mintha csak fellélegzett volna a táj.

A sűrű köd továbbra is megmaradt, így a délelőttöm misztikus, rejtélyes hangulatú erdei sétával telt. Az elmúlt napok esőzései és borongós időjárása után most a meleg, párás levegő ölelt körül, mintha az erdő minden szeglete életre kelt volna. A felhők időnként megnyíltak, és a belváros égig érő tornyai csillogva tűntek fel a távolban. Dél körül érkeztem a Sha Tin-hágóhoz, ahol a kisbolt igazi menedéket nyújtott a túrázóknak, frissítő és szükséges ellátmányokkal. Ebédszünetem alatt az átázott sátramat is kiszárítottam, és nem voltam ezzel egyedül; a környéket mindenfelé kiterített ponyvák színesítették, egyfajta közösségi szellemet teremtve a természet ölelésében.

Délutánra az örökzöld azáleákkal szegélyezett útvonal egészen közel ment a városhoz és újabb turistás területen, a Kam Shan parkon vezetett át, ami a helyi makákók egyik fő élőhelye. Szívszorító szakasz vette kezdetét. Bár a majmok etetése szigorúan tilos, a turistabuszokból kikászálódó emberek többsége ezzel vajmi keveset törődött. Édességgel, csokoládéval kínálgatták a majmokat egy-egy ütős fotó reményében. Egy csapat túrázó nejlonszatyrokat rázva hergelte az állatokat, mígnem egy makákó vicsorogva ugrott neki az egyiküknek. Kicsivel odébb egy vaddisznó túrta az autóút melletti árokban a szétdobált szemetet. Bár az ösvény már csendesebb volt, ez a rész még mindig a természet és a tömegturizmus összeférhetetlenségéről árulkodott.

Szerencsére az útvonal gyorsan maga mögött hagyta a parkot és ismét természetközeli élményt nyújtott. A hetedik szakasz az egész túra leghírhedtebb kaptatójával kezdődött, ezer lépcsőn egyenesen felfelé a Tű-hegyre (532 m). Jóleső érzés volt azt tapasztalni, hogy az emberek itt kedvesen biztatják egymást. A kitartókra a csúcson igazi jutalom várt, a nyugvófélben lévő nap fénye szikrázott az ellibbenő felhők lenge függönye mögött.

A hegyről lefelé tartva rám esteledett, az erdőben mindenfelé fejlámpák fénye csillant, bajtársi bátorítások hangzottak el, így emelkedett hangulatban, és sötétedés után értem a kempingbe. Sokan voltak, ám az atmoszféra nem is hasonlított az előző napok fesztiváljellegére. Szokásom szerint egy félreeső helyen állítottam fel a sátrat, majd vacsora után alváshoz készülődtem, amikor lassú avarzörgést hallottam a közelben.

Mikor kiléptem a természet ölelésébe, egy gyalogos sül sétált el mellettem, mintha csak egy álom része lett volna. Percekig figyeltem, ahogy lassan eltűnik a fák sűrűjében, és ekkor rájöttem, hogy ez a pillanat tökéletesen megtestesíti, mit is jelent az igazi kapcsolat a természettel. Ez a váratlan találkozás csodás lezárása volt egy hullámzó napnak, amely tele volt felfedezésekkel és élményekkel. (4,5-7. szakasz: Ngong Ping kemping-Lead Mine Pass kemping, távolság: 28 km, időtartam: 12 óra, szintemelkedés: 2462 m, szintcsökkenés: 2461 m.)

A következő reggel arra ébredtem, hogy valaki hangosan kiabálva rázza a sátram. Némi tört angolos eszmecsere után kiderült: ez a kemping nem hivatalos és tilos itt sátrazni. Tucatnyi sorstársammal együtt gyorsan összepakoltam a szemerkélő esőben, majd behúzódtunk egy közeli kis pavilon alá reggelizni.

Hamarosan forrt a víz, került elő gyümölcs és keksz, és bár a kommunikáció döcögős volt, kedvesen körbekínálta egymást a társaság reggelivel. Egy angolul jobban beszélő terepfutónak elmeséltem, milyen megdöbbentő számomra a különbség a túra első napjaihoz, illetve a makákós parkhoz képest. Válasza szerint az ünnep végeztével a kínaiak hazamentek és már csak a hongkongiak járják az erdőt. Egy potenciális külföldit azért találtam: a kemping mosdójában egy loepa pávaszemlepke lapult, talán a tajvani változat (Loepa formosensis).

Az én megfigyelésem szerint Hongkong utcáin szinte mindenki meglehetősen hangos, legyen szó turistákról vagy helyiekről. Itt teljesen természetes, hogy emelt hangon beszélgetnek egymással, vagy éppen hangosan hallgatnak zenét a telefonjukon. Ami azonban különösen feltűnt az utóbbi napokhoz képest, az a nyitottabb interakciók szelleme volt. Az emberek gyakran érdeklődtek, merre tartok, míg mások barátságosan pacsiztak velem, ahogy elhaladtak mellettem. Ez a közvetlen és lebilincselő kommunikációs forma igazán különlegessé tette a város vibráló atmoszféráját.

A nap egy kemény és fáradtságos kaptatóval indult, ahogy több száz lépcsőn keresztül törtem felfelé a sűrű ködben. Először a Sze Fong Shan (784 m) csúcsára érkeztem, majd tovább haladtam a Tai Mo Shan (957 m), Hongkong legmagasabb pontja felé. Sajnos a hegytető el volt zárva, mivel itt működik a kínai hadsereg radarállomása. Ezen a létesítményen láttam először a kínai zászlót a hongkongi tartózkodásom alatt, ami meglepően eltért a megszokott Hongkong-orchideás lobogótól.

Ezt követte az egyik kedvenc részem, leereszkedés a hegy túloldalán a hajtűkanyarokkal sűrűn tűzdelt úton a felhők között. Ez a szerpentines útszakasz éjszakánként állítólag kedvelt illegális autóversenyek helyszíne, most azonban csak a pára, a sziklák és felhőkarcolók játéka volt itt látható. A felhők szelíden buktak át egy közeli gerincen. Délután kivételesen az elsők között értem a kempingbe, komótosan állítottam fel a sátrat az utolsó éjszakára készülve, miközben a hely szépen lassan megtelt.

Az emberek továbbra is kedvesek és barátságosak voltak, és még egy helyi hagyomány szerint a telefonos zenét játszó fiatalokból álló csoport is csatlakozott hozzánk, üdítőkkel megkínálva minket. Az egész nap egy nyugodt, laza hangulatban telt, s ahogy a nap lement, egy szokatlan csend ölelt körül, amint álomba merültem. (8-9. szakasz: Lead Mine Pass kemping - Tin Fu Tsai kemping, távolság: 15 km, idő: 5 óra, szintemelkedés: 956 m, szintcsökkentés: 1116 m.)

Az utolsó reggelen korán keltem, és gyors pakolás után útnak is indultam. Szeles idő volt, de tisztább és szárazabb, mint az előző napokon. Ámbrafákkal szegélyezett út vezetett vissza a város felé, elhaladva a Tai Lam Chung-víztározó mellett, ami az Ezersziget-tó becenéven is fut.

Az utolsó kilométereken egyre több városi futóval osztoztam az úton. Az idősebbek a régi iskola szellemében, rádiót hallgatva edzettek, ami különleges hangulatot adott a környezetnek. Végül megérkeztem a Tuen Mun lakóövezetbe, ahol a MacLehose Trail végét hirdető tábla fogadott. Fantasztikus kedvvel zártam le ezt a kalandos túrát.

Aznap a város szívében töltöttem az időmet, mielőtt másnap továbbindultam. Ha valaki ellátogat Hongkongba, mindenképpen érdemes felfedezni nemcsak a vibráló városi életet, hanem a környező hegyvidéket is. Itt csodás homokos tengerpartok, lenyűgöző hegycsúcsok és zöldellő erdők várják a felfedezőket. Az élővilág gazdagsága elkápráztató, a panorámák pedig szinte lélegzetelállítóak. Ugyanakkor nem ajánlanám a kínai újév forgalmas időszakát, amikor a kulturális különbségek még inkább felerősödnek. Azonban az utazás során rájöttem, hogy a különbségek ellenére mindenhol találkozhatunk kedves emberekkel – különösen az erdőt járók között. Még ha éppen táskarádiót hallgatnak is. (10. szakasz: Tin Fu Tsai kemping-Tuen Mun, 15 km, 5 óra, emelkedés: 815 m, ereszkedés: 1028 m.)

Az útvonal megtekinthető egy nagyítható térképen:

A MacLehose Trail, mely 1979 óta várja a kalandorokat, Hongkong leghosszabb túraútvonala. Az ösvény nevét Murray MacLehose-ról kapta, aki Beoch bárójaként a város leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányzója volt. Ő nemcsak a város zöld területeinek bővítésével foglalkozott, hanem szenvedéllyel űzte a túrázást is. A 100 kilométeres útvonal különösen népszerű a hosszú távú túrázók és terepfutók körében, akik kihívásként tekintenek rá. A rekordidőt 2020. december 4-én Wong Ho-Chung állította fel, aki elképesztő 10 óra 38 perc alatt teljesítette a távot, így ő Hongkong egyik legkiemelkedőbb ultramaratoni futója. Fontos megjegyezni, hogy a hatóságok figyelmeztetik a túrázókat: éjszaka és egyedül ne induljanak útnak, mivel voltak már incidensek rablásokkal.

Ha követnéd Balázst következő kalandjaira, itt tudod megtenni.

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.