Mindent otthagyott Moszkvában, hogy Budapestre érkezzen, és ott támogassa a pusztítás elől menekülő embereket.

Amikor a háború kitört, Fekete András otthagyta moszkvai életét és fényképezőgépét, hogy kézi munkával támogassa az Ukrajnából menekülőket. Most, három év elteltével, újra kezébe veszi kameráját, és már nem csupán megfigyelője, hanem aktív részese is azoknak a történeteknek, amelyeket fotói révén mesél el. A Menekültek Világnapján megnyílt kiállítása nem csupán statisztikákat sorakoztat fel, hanem élő embereket mutat be: arcokat, amelyek a bizonytalanságban küzdenek, és reményt, amely a romok között bontakozik ki.

"Szinte Moszkvában terveztem leélni az életem, amikor a háború kitörése olyan váratlanul és drámaian hatott rám, hogy úgy éreztem, a művészetem háttérbe kell szorítanom, és inkább kétkezi munkával kell támogatnom a menekülteket" – osztotta meg Fekete András a Menekültek Világnapja alkalmából, az Ökumenikus Segélyszolgálat által szervezett fotókiállítás megnyitóján, amikor arról beszélt, miért döntött a hazatérés mellett Budapestre 2022 februárjában.

A fotóriporter, aki korábban olyan lapoknak dolgozott, mint a Washingotn Post és a Daily Telegraph, évekig élt az orosz fővárosban, ennek ellenére végig úgy gondolta, hogy nem lesz háború, mert "annyira értelmetlennek" tűnt a számára. Amikor az orosz sajtóban dolgozó kollégái 2023 őszén beszéltek arról, hogy valami nagy van készülőben, ő akkor sem hitte el, hogy valósággá válhat az a borzalom, amely már több mint három éve tart Ukrajnában.

A Menekültek Világnapjára készített kiállítás képein keresztül egy különleges perspektíva bontakozik ki: a fotós ugyanis nem kívülállóként dokumentálta a menekültek történetét, hanem maga is részese lett annak a folyamatnak, amelyet megörökített. Fekete András az Ökumenikus Segélyszervezetnél humanitárius koordinátorként kezdett el dolgozni miután hazatért Magyarországra. Sokáig nem vette kezébe a fényképezőgépét és csak új munkájára koncentrált, egy idő után aztán végül előtört belőle a művész.

"Mind gyakrabban tapasztaltam, hogy kimaradok a lényeges pillanatokból, mert éppen nincs nálam a fényképezőgépem. Egy nap azonban elhatároztam, hogy visszatérek a munkához" - osztotta meg érzéseit a fotós, aki a kettős szerep kihívásairól beszélt. Ma már reggelente mérlegelnie kell, hogy humanitárius segítőként vagy fotósként közelít-e a menekült családokhoz.

Olyan ez, mintha két eltérő nyelv szavain próbálnék eligibilis lenni, és ennek érdekében át kell állítanom a gondolkodásomat.

„– fogalmazott Fekete András.”

A fotós szerint a legfontosabb az ilyen érzékeny helyzetekben való fotózásnál, hogy a fotós "láthatatlanná váljon", így a képek alanyai természetesen viselkedjenek és ne feszengjenek. Ennek elérésében sokat segített neki az, hogy a segélyszervezet koordinátoraként már jól ismerték a menekültek, így nem jöttek zavarba jelenlététől.

Az Ökumenikus Segélyszervezet három és fél év alatt 51 millió dollár értékben hajtott végre projekteket Ukrajnával és Magyarországon kapcsolatban, több mint 900 ezer kedvezményezettet érve el. A szervezet kezdetben természetbeni támogatásokkal, élelmiszerrel, higiéniai termékekkel segített, majd kiterjedt tevékenysége lakhatási támogatásra, magyar nyelvű képzésekre, jogi tanácsadásra és mentális segítségnyújtásra.

Fekete András alkotásai nem csupán statisztikai adatok bemutatására korlátozódnak; sokkal inkább az emberi tapasztalatok mélyebb rétegeit tárják fel, amelyeket hajlamosak vagyunk figyelembe venni a nagy számok tengerében. Ezek a képek egyedülálló módon élesztik életre az emberi dimenziót, lehetővé téve számunkra, hogy a háttérbe szorult történeteket és érzéseket újra felfedezzük a kiállítás során.

A kiállítás végigköveti a menekültek életét a megérkezésétől a beilleszkedésük utáni életükig. Ebből kifolyólag az első kép a BOK Sportcsarnokból származik, ahol ideiglenes tábort alakítottak ki, még a háború kitörése utáni időszakban. A fotón egy anya és kisfia láthatóak, akik még 2022 akik áprilisában érkeztek Magyarországra. A fényképen Fekete András szerint az anya tekintete mindent elmond: "még ő se tudja igazán, hogy hogyan lesz tovább", miközben a kisfiú őt tekinti egyetlen biztos pontjának az új világban.

Az egyik legszívhez szólóbb pillanat Bogdán életében, a négyéves kisfiúé, aki először tapasztalta meg a külföldi világ varázsát. Izgatottan áll az ablaknál, a Hungária Szálloda panorámáját fürkészve, szemeiben a város felfedezésének csillogásával. A kíváncsiság szikrái ragyognak az arcán, ahogy a számára új, ismeretlen tájakat és élményeket várva tekint ki a nagyvilágra.

Az arcán a félelem helyett inkább a kíváncsiság fénye ragyog, miközben azon töpreng, hogy milyen élmények várnak rá itt.

- mesélte Fekete András a képről, hozzátéve, hogy a család azóta önálló albérletbe tudott költözni.

Egy igazán különleges felvételen egy menekült kislány varázslatos első karácsonyát örökítette meg a fotós. Ő úgy véli, hogy a gyermekekről készült portrék különlegessége abban rejlik, hogy míg a felnőttek életük során megtanulják, hogyan kezeljék érzelmeiket és hogyan viselkedjenek különböző helyzetekben, addig a fiatalok mindig őszintén reagálnak az új élményekre. Azonban a képek nem csak a kisgyermekek világát tárják elénk; sokféle korosztály képviselteti magát a fotókon, mindegyik saját történetével és érzelmeivel.

Valentina, a nyugdíjas hölgy, aki egész életét Ukrajnában töltötte, mindig is úgy tervezte, hogy békésen és csendesen élheti le nyugdíjas éveit szülőföldjén. Most azonban egy idegen országba került, ami igencsak próbára teszi a tűrőképességét. Az idő múlásával nehezebben alkalmazkodik az új környezethez, és a kihívások, amelyekkel szembesül, sokkal nagyobbak, mint azt valaha is elképzelte.

"A képen egy plüss nyuszi bújik meg a párnák között - az unokáinak kedvenc játéka. Mivel a szülők dolgoznak, a nagymama szívesen segít lányának a gyerekekkel való foglalkozásban" - osztotta meg a fotós.

A kiállítás nem csupán a veszteség és a bizonytalanság világát tárja elénk. Fekete András kamerája olyan pillanatokat is rögzített, amikor a menekültek arcán ismét felragyogott a mosoly.

Ott láttam először nagyon sok emberen, hogy egy kicsit felszabadultak, elengedték magukat

Emlékezett vissza az Ukrajnai Menekülteket Támogató Központ első születésnapi ünnepségére, ahol a közösség összegyűlt, hogy megünnepelje a központ eddigi munkáját és a menekült családok számára nyújtott támogatást.

Gyima története különösen megható: a mariupoli fiú az ottani futballklub ifjúsági szerződött tagja volt, amikor a háború kitört. Egy hónapig volt egy alagsorban, majd Oroszországon keresztül jutott el Magyarországra.

Még Mariupolból hívott fel, és elmondta, hogy szeretne ideérkezni. Megnyugtattuk, hogy tudunk támogatást nyújtani, amint megérkezik, de azt is hangsúlyoztuk, hogy egyedül kell eljutnia hozzánk.

Fekete András így emlékezett vissza: "Emlékeim között élénken él az a pillanat..."

Amikor megérkezett Magyarországra, azonnal munkába állt egy gyárban. Tehetségének és az Ökumenikus Segélyszolgálat támogatásának hála, lehetőséget kapott, hogy csatlakozzon a fehérvári focicsapat ifjúsági együtteséhez. Itt nemcsak ösztöndíjat nyert el, hanem szállást és napi három étkezést is biztosítottak számára. A története azonban sajnálatos fordulatot vett, amikor egy sérülés megakadályozta, hogy folytassa álmait a futballpályán.

"A múlt emlékei élnek bennünk, de sokszor egyetlen fénykép képes elmondani mindazt, amit szavakkal nehéz kifejezni. Egy jól megörökített pillanat képes életre kelteni teljes történeteket" - osztotta meg véleményét a fotós, hangsúlyozva, hogy ezeknek a különleges pillanatoknak a rögzítése elengedhetetlen.

Megjegyezte, hogy tisztában van vele, mennyire elcsépelt ez a kifejezés, de szívből hisz abban, hogy egy jól megválasztott kép valójában ezer szó értékét hordozza magában.

Egy anyának a pillantása, amikor éppen átlépte az országhatárt, olyan, mint egy tükör, ami a belső vívódásait tükrözi. Az ismeretlen táj, ahol most megérkezett, körülveszi, és a stressz, valamint a helyzet feldolgozatlansága egyértelműen kiül az arcára. A szemében ott csillan a feszültség, a bizonytalanság, és az a kérdés, hogy mi vár rá a következő lépésnél.

Kifejtette, hogy célja mindig az, hogy a fotózások során semleges háttereket és visszafogott színeket válasszon. Ezzel arra törekszik, hogy az alanyok arca, valamint az érzelmek, amelyek az arcon tükröződnek, kerüljenek a középpontba.

A három és fél éve zajló háború már nem érinti közvetlenül a menekülteket, ám az elhúzódó konfliktus mély nyomot hagyott rajtuk. Fekete András megfogalmazása szerint sokan arra számítottak, hogy csupán rövid időre kell elhagyniuk otthonaikat. Az idő múlásával azonban sokan belenyugodtak a helyzetükbe, és már nem mernek ábrándozni arról, hogy mikor térhetnek vissza Ukrajnába.

Szerintem nagyon fontos, hogy ezek az események dokumentálva legyenek, mert az élet halad, megy el mellettünk, és vannak emlékeink, de egy kép által nagyon sok mindent átértékelünk és megértünk utólag, amit az adott pillanatban még nem fogtunk fel

- zárta le gondolatait a fotós, aki saját bőrén érezte, milyen érzés elhagyni a megszokott otthont, és egy teljesen új életet kezdeni.