"Elénk lépett a géppisztollyal a kezében, és megkezdte a golyók számolását a tárban, mintha az időt akarta volna megállítani – egy háborús karácsony emlékét idézve, nyolc évtizeddel ezelőtt."

Szovjet katonák az Erzsébet-híd közelében, a mai Szabad Sajtó úton, 1945 januárjában - Fotó: Keystone / Getty Images.

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. december 26-án a budai oldalon a szovjet csapatok megszállták Csobánkát és Pomázot, míg Szentendrénél a Duna partjára érkeztek. Ezzel a főváros körüli bekerítés folyamata véglegesen lezárult.

A bécsi úton az orosz csapatok elérik az óbudai új köztemetőt, míg Pasaréten a front vonala a szépilonai kereszteződésnél stabilizálódik. Pest keleti peremén fokozódik a szovjet erők nyomása, különösen a Dunakeszi, Fót, Mogyoród, Pécel, Maglód, Vecsés, Gyál és Dunaharaszti mentén húzódó Attila-vonal külső védelmi vonalán. A német és magyar egységek hetekig tartó visszavonulásba kezdenek, hogy elérjék a Duna vonalát. Az aknavetők tüzének zaja remegve zúdul az eső által felázott városszéli állásokra és a külső kerületek házaira, fokozva a feszültséget és a bizonytalanságot.

A "Budapest erődöt" a fegyveres SS, a Wehrmacht és a magyar honvédség egységeinek mindenképpen védeniük kellett. A főváros "nyílt várossá" nyilvánítását – ahogyan azt Párizs és Róma esetében tették – a német hadvezetés már előre elutasította, és ebben a Szálasi-kormány is támogatta őket.

Csécsy Imre (1893-1961) polgári demokrata politikus, aki a Pauler Imre utca 19. szám alatt élt, a nyilas hatóságok uralma alatt rögzítette aznap történt élményeit. Az események súlya és a körülöttük zajló feszültség mély hatást gyakoroltak rá, így gondolatai a papírra vetve egyedülálló tükröt adtak a korabeli valóságról.

Fél háromkor váratlan riadó zúgott fel. Az udvaron egy rendőr hangosan követelte, hogy minden férfi és nő, tizennégy és hatvan év között azonnal sorakozzon a Vérmező sarkán, hogy részt vegyen a sáncásásban. Mindannyian izgatottan készülődtünk, Miklóst és Lászlót gyorsan elrejtettük. Gaálné, akinek a karja reumás fájdalmaktól szenvedett, a rendőr fenyegetésével szembesült: ha nem indul, súlyos következményekkel kell szembenéznie.

Öt perc múlva új rendelkezés: csak a férfiak mennek.

Két perc múlva: kizárólag férfiak, életkorban tizennyolctól ötvenig. Így hát én is itthon maradok.

Újabb két perc: férfiak tizennyolctól hatvanig. Megint készülődöm.

Újabb utasítás érkezett: nem, végül is ötven évig tart a behívás. Most már ideje pihenni. Az ágyúk zaja végig dörög a háttérben, de azért sikerül aludnom másfél órát. Fél öt körül ébredek, és nem sokkal utána megint egy hangos dörrenés rázza meg a csendet, valahol a közelben csapódik be valami. Ekkor hallom, hogy végül hatvanéves korig hívták be a férfiakat.

Kócsy Erzsébet zongoratanárnő számára aznap feszültséggel teli pillanatok következtek. "Este rengeteg katona érkezik a szobánkba, mindannyian új, ismeretlen arcok. Egy harmonikás is velük jön, és körbeállnak, hogy elkezdjék a muzsikát, énekelni kezdenek. Közben folyamatosan jönnek és mennek, a zaj szinte elviselhetetlen, egy vékony, magas fekete figura pedig hirtelen, minden előzmény nélkül belelő a plafonba, de hogy miért, azt nem értem. A harmonikák zúgása betölti a teret. Mi pedig, mint egy halom fáradt báb, hangtalanul ülünk a sezlonyon, és csodálkozva figyeljük ezt a szürreális jelenetet."

Egyikük odalép a zongorámhoz, és kíváncsian kérdezi: "Tudok-e rajta játszani?" Anyám szemei szinte lángra lobbanak. "Oda ne menj!" - figyelmeztet. De én nem tudom megállni, és odalépek, hogy eljátsszam azt a dalt, amit ők énekeltek és harmonikáztak. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy a zene szárnyaira kapott, és valóban föléjük emelkedtem. Elragadtatott tapsvihart kapok, miközben ujjbegyeim a billentyűkön táncolnak. A szoba zsúfolásig telt, mint egy színes kavalkád, a zajok összeolvadnak: énekek, nevetések, furcsa arcok, mintha mindez egy másik világban zajlana, egy álom kivetülése lenne. Anyám ekkor megszólal: "Ez az egész olyan, mint egy film, egy egzotikus kaland. Micsoda különös arcok, különös emberek!"

Kócsy ezentúl hat héten keresztül a legrosszabbtól mentette meg a házban élőket egy különleges módszerrel: ahogy egy szovjet katona átlépte a küszöböt, azonnal a zongorához ült, és belekezdett a zenélésbe. E szokatlan védekezési forma március közepéig tartott, és a zene varázsa sokak számára reményt adott a nehéz időkben.

Rácz Judit az előző délelőtt tért vissza a pincéből a lakásba. "Ezt az első éjszakát, és a rákövetkező negyvenet, a sarokban álló mosdó alatt töltöm. A mosdó alatti szifon, ez a fém kosár, minden alkalommal, amikor megmozdulok, éles fájdalmat okoz a vesémben. Ilyenkor csak arról tudok álmodozni, hogy ha egyszer gazdag leszek, és végre lesz egy ágyam, akkor a mennyezetre, ami a fejem fölött van, elhelyeztek egy szifont, ami nem fog beleszúrni a testembe. És majd nevetve, gúnyosan tekintek rá. Néha, amikor az éjszakai csendben felfelé nézek, úgy érzem, hogy egy szifon igazán jól mutatna ott. Mellettem éjjelente Ica alszik, utána Imre következik, mindhármunknak körülbelül egy méternyi hely jut, ami nem éppen bőkezű."

A díványon Ika nagyanyámmal és a testvéremmel pihenünk, míg csak Papinak van saját fekvőhelye. Az ő helyzete különösen fontos, hiszen a mi biztonságunk, sőt, talán az életünk is rajta múlik. Amikor a szobába beront a fegyveres orosz katona, ordibálva és csapkodva, nagyanyám higgadtan felhívja őt. Rámosolyog, megfogja a kezét, és leülteti maga mellé, majd elmondja, hogy ő is orosz, és kicsit mi is azok vagyunk. Kérleli, hogy ne bántsanak minket. A varázslatos hatás nem marad el: a katona hirtelen megváltozik, megszelídül, elővesz egy fényképezőgépet, és érdeklődik, mire van szüksége a „ruszki babuskának”.

A "ruszki babuska" híre gyorsan terjedt a faluban. Egy katona, aki éppen nem volt elfoglalva, meglátogatta a régi honfitársát, hogy találkozhasson vele, és együtt emlékezzenek a múltra. Az elkerült barát boldogsága határtalan volt, hiszen hosszú évek után végre újra oroszul beszélhetett. Papi, az est fénypontja, egy nap és két éjszakán át szinte megállás nélkül ontotta magából a szavakat, annyira, hogy a harmadik reggelre teljesen berekedve, suttogva tudott csak válaszolni. A második éjszaka azonban kissé zavaróvá vált, mivel a betámasztott bejárati ajtó többször is megingott, mintha valaki próbálná belökni. Ilyenkor Mariska, aki szintén velünk aludt a szobában, kiment, és ujjával jobbra mutatva csak annyit mondott: "ruszki szoldát hütty", jelezve, hogy jön a katona. Az éjszaka varázsát azonban semmi sem törhette meg, hiszen a régi emlékek és az újraéledt barátság mindennél fontosabb volt.

Néha előfordul, hogy a "hütty" hatása alá kerül, de van, aki elszántan félretolja ezt az érzést, és belép a házba. Éjfél környékén Papi kiszemel magának egy nyugodt, nagydarab idősebb katonát, és megkéri, hogy töltse náluk az éjszakát. Nosza, gyorsan készítünk neki egy pokróccal bélelt fekvőhelyet, ahol ő békésen horkol egészen reggelig. Aztán, miután elbúcsúzik, csendben távozik életünkből. Ha közben betévedne egy harcostárs, akkor csak annyit mond, hogy "telt ház van", és a betolakodó máris visszafordul.

Gyenes Judith, Maléter Pál későbbi felesége, a pesti oldal szívében, a József utcában tapasztalta meg a szovjet csapatok bevonulását. Noha ez az esemény csupán január 17-én zajlott, a történteknek mégis volt egy különös karácsonyi kapcsolata, amely nem mindennapi.

"Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a pincéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek.

A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe. Betelepítettek egy tábori telefonállomást, mindig ült mellette egy ruszki, időnként fölvette és nagyokat ordított. Aztán egy vödörben piros színű vodkát hoztak, és agitálták a társaságot, hogy mindenki igyon. Még az én bögrémbe is öntöttek. Kérdeztem a papámat, mit csináljak vele. Öntsem a fűrészporba válaszolta. Lenn ültünk a matracon, nem volt nehéz beleeregetni.

Az egyik orosz talált egy lemezjátszót, azonban csak egyetlen lemezt lelt hozzá. Ezen karácsonyi dalok voltak, állandóan ezt rakták fel szünet nélkül. Legalább tízszer ment már le a "mennyből az angyal" amikor egyszer csak elkezdtek ordítani velünk és mindenkit falhoz állítottak. Közben pedig ment a lemezjátszón tovább a karácsonyi ének.

Bogdán bácsi jól beszélt oroszul, és figyelmesen hallgatta, ahogy az orosz tisztek arról diskurálnak, hogy négy társuk életét vesztette. Az első ötletük az volt, hogy felgyújtják a pincét, de hamar belátták, hogy ez hosszadalmas folyamat, amíg a tűz teljesen végez. Így inkább azt javasolták, hogy vizet engedjenek be, úgy gondolták, hogy így megfulladunk, mint a patkányok, de kiderült, hogy a vízforrás elérhetetlen. Végül a következő javaslat az volt, hogy egy gépfegyvert állítanak a pince bejáratához, és belőnek. A pince sötétjében maradtunk volna, de valamiért ezt az ötletet is elvetették. Aztán, amikor rájöttek, hogy a legegyszerűbb megoldás, ha minket egyenként likvidálnak, hatalmas nevetés tört ki közöttük.

Na de ki lőjön? A telefon mellett akkor éppen egy fiatal katona ült, mondták neki, lőjön ő, de nem akart. Közben újra és újra felrakták a karácsonyi lemezt, azóta nem bírom hallgatni a "mennyből az angyalt". Minket sorba állítottak, én voltam az utolsó. A végén ez a fiatal orosz összeszedte magát, ott állt előttünk a géppisztollyal, és elkezdte számolni a tárban a golyókat.

Ekkor apám - a petróleumlámpa fénye csak korlátozott távolságig terjedt, és én már kikerültem a világosságból, így apámat is alig lehetett észrevenni - halkan odaszólt: „Indulj a vészátjáró felé!” Mint egy óvatos pillangó, lábujjhegyen indultam el, átcsúsztam a nyíláson, és hallottam, ahogy apám is óvatos léptekkel követett. Átjutottunk a szomszéd ház pincéjébe, ahol elmondtuk a helyzetünket. „Jobb, ha elmentek innen” – figyelmeztettek minket, „mert bajt hoztok ránk.” Csalódottan léptünk ki a sötétségből.

Egy másik pincerészben, valahol a sötét mélyén megálltunk, és figyeltünk a csendben. A papám felfedezett egy vízaknát, és azt javasolta, ha valaki közeledik, bújjak le oda. Félhangosan mormoltam a "Most segíts meg Máriát", miközben a fülünket hegyezve vártuk, hogy hallunk-e valamit. Egy órás várakozás után visszatértünk a pincénkbe. Minden magyar társunk ott volt, de orosz egy sem.

Elmondták, hogy az oroszok közben parancsot kaptak, és tovább kellett menniük. A magyarok nyakába borultak, csókolták őket, mondták, hogy vojna kaput meg a magyarszki jó barát. Ez az orosz! De ki tudta, hogy így fog végződni? Hogy mit jelent az, hogy a nőknek félni kell, akkor tudtam meg, amikor jött a hír, a szomszéd házban megbecstelenítettek egy kilencéves kislányt és egy nyolcvanéves nagymamát. Akkor a felnőttek elmondták, hogy mit jelent mindez, mitől kell félni. És féltem is eléggé."

Ő és mindazok, akik Budapesten élték át 1944 karácsonyát, soha nem feledték el az akkor tapasztaltakat.