A kártyavár IV. emelete összedőlt, mint egy álmokból épült illúzió. A gondosan megalkotott struktúra, amely a türelem és kreativitás gyümölcse volt, most csak romokban hever. A színes lapok szanaszét repkednek, mintha a szél játszadozna velük, miközben a

NEGYEDIK FEJEZET, NEGYEDIK KÉRDÉS. Magamnak teszem fel a kérdést: Vajon van-e remény arra, hogy az eddigi három fejezetben bemutatott javaslatok közül bármelyik is valódi értékként megjelenjen az egészségpolitika döntéshozatali folyamatában?

Sajnálatosan semmi esélyem sincs.

1990 és 1994 között az MDF parlamenti egészségügyi bizottsága, majd 1994 és 1998 között az SZDSZ parlamenti frakciója mellett működő reform-szakértői csoport volt az utolsó, amely valóban komolyan és őszintén foglalkozott a "magyar egészségügy" átfogó reformjával. Az utóbbi kezdeményezés azonban végül meghiúsult, mivel a felvilágosult autokrácia örököse, az akkor hatalmon lévő MSZP, nem tudta levetkőzni a szovjet modellhez való ragaszkodását, amely az állami tulajdonra és központosított irányításra épült. Ez a modell mindenkinek minden jót ígért – ingyenesen.

Ők valószínűleg őszintén hittek abban a tévedésben is. Szerintem viszont ez szimpla hazugság volt, de annyira jól hangzott, hogy magáévá tette a Fidesz, majd a nemzeti együttműködés trágyadombjának egészségügyi Grundgesetze - alaptörvénye - is ez a hazugság (vagy tévedés?) lett. És az ma is, mert örökös ideális gumicsont minden politikai oldalnak a sok hűhó, semmiért.

Csakhogy túlságosan "megáradt a gonoszság". Düledezik a Karmelita, düledezik minden, ami a nemzeti hazugságra épült. Ám arra nincsen semmi garancia, hogy ne újabb kártyavárak épüljenek a Grundgesetzre. Magyarországon 2006-tól "kizökkent" a politikai erkölcs. Nem találkozom jelekkel, amelyekből azt a következtetést vonhatnám le, hogy visszazökkenés várható. (Félreértések elkerülése végett leszögezem, hogy nem a nemzetiszocialista maffia-őrület túlélésétől félek, hanem attól, hogy a honi vadkeleti választópolgárok zöme nem szavazna Jézus Krisztusra, ámde Iskarióti Júdásra vagy a csecsemőgyilkos Heródes királyra igen.)

Egyetlen támaszom maradt, ám autokráciában ez is elérhetetlen álom. Ha netán az autokrácia eltűnne vagy gyengülne, talán újra remélhetünk, legalább annyira, mint 1989-ben. A Hippokratészi eskü új alaptörvényként szolgálhatna az egészségügy számára, míg az orvosi kamara feladata lenne ennek az eskünek és az új alapelveknek a megóvása. Lehet, hogy elsőre furcsán hangzik, mintha Szűz Mária védelmét kérném, de Magyarországon az eskü és a kamara körüli zűrzavarok a politikai és orvosi köztudatban is jelentősek. Az egészségügy újjáépítését talán éppen itt, ezen az alapon kellene elkezdeni.

A hippokratészi eskü egy igazi etikai mestermű, melynek hatása felülmúlja a Tízparancsolatot, és csupán egy árnyalattal "megengedőbb", mint a Hegyibeszéd. Míg az előbbi a közemberekhez szól, addig az utóbbi a hatalom birtokosait célozza meg. A Krisztus utáni erkölcsi táj pedig arról tanúskodik, hogy a hatalmasok tűzzel-vassal érvényesítik a Tízparancsolat előírásait a köznép körében – joggal – ugyanakkor hajlamosak "elfelejteni" Krisztus kapernaumi szavait. Ez érthető, hiszen a Hegyibeszéd örök érvényű "átkot" hirdet a despotizmusra, amely megkérdőjelezi a hatalom abszolút jogosságát.

A Hippokratészi eskünek van egy kiemelkedő, alapvető eleme, amelyet most különösen fontosnak tartok megemlíteni: "Tanáromat, akitől e tudományt tanultam, úgy fogom tisztelni, mint a szüleimet." E szavak tükrözik a leendő orvosok számára a tisztelet és a felelősségvállalás alapját. Az orvosoknak tehát el kell kötelezniük magukat amellett, hogy kizárólag tudományosan megalapozott módszereket alkalmaznak, hiszen ez biztosítja számukra a társadalmi felhatalmazást a gyógyításra. A mai világban a gyógyító tevékenység egy összetett rendszeren alapul, ahol nem csupán a tapasztalat, hanem az eskü jelentősége is megkérdőjelezhetetlen. Az eskü nem csupán egy ceremónia, hanem a felelősségteljes orvosi praxis alapja, amely a szakmai normák és etikai elvek betartását szimbolizálja. A modern egészségügyi rendszer irányítása, különösen a felelős pozíciókban, nem kizárólag a sebészeti vagy pszichiátriai tapasztalatokon múlik, hanem a Hippokratészi esküben foglaltak komoly betartásán is.

Csak az esküjét teljesítő személy lehet valóban felelős, aki tisztában van a tudományos alapelvekkel és tisztelettel viseltetik irántuk. E feladat megoldása az orvosi egyetemre hárul, ami nem mindig egyszerű kihívás. Amikor az egyetem rektora nyilvánosan oltatja be magát olyan oltóanyagga, amelyet tudományosan nem vizsgáltak meg és így forgalomba nem hozható, az komoly kérdéseket vet fel az intézmény hitelességével kapcsolatban. Ha az orvosi kamara nem tesz lépéseket az etikai vizsgálat elindítására a rektor ügyében, akkor a kamara is a saját szerepét félreérti. Továbbá, ha az országos Operatív Törzs vezetője, akár rendőrtiszt, akár miniszterelnök, utasítást ad a gyógyszerengedélyezési hatóságnak arra, hogy engedélyezzen olyan dolgokat, amelyek nem felelnek meg a normáknak, és ha harmincezer beteget ki lehet utasítani a kórházból, akkor mi, orvosok, joggal kételkedhetünk abban, hogy egy felvilágosulatlan autokráciát szolgálunk. Ez a rendszer, amely most, "békeidőben" is folyamatos esküszegésre kényszerít minket, csupán a folyamatosan csökkenő értékű 30 ezüstért cserébe.

A cikk előző fejezetei július 15-én, 22-én és 29-én kerültek publikálásra, és a következő rész augusztus 12-én, jövő kedden folytatja a témát.

A szerző orvosi pályafutása során számos tapasztalatot gyűjtött, amelyek révén nemcsak a betegségek diagnosztizálásában és kezelésében, hanem az emberi élet mélységeinek megértésében is jártasságra tett szert.