Tudom, hogy ti vagytok a Mikulás, de egy kicsit még őrizzük meg ezt a varázslatos illúziót!

Mikulásnak/Angyalnak/Jézuskának lenni a legjobb dolog a világon

Tudom, hogy sokan vannak, akik a ünnepi forgatagot csupán egy kötelező rosszként élik meg, vágyva arra, hogy elkerüljék a rokonlátogatásokat, a kényszerű ajándékozást és a tettetett mosolyokat. Én azonban a másik oldalon állok: boldogan ünneplem az egészet. Persze, az én helyzetem különösen kedvező, hiszen van lehetőségem meglepni a szeretteimet (de ne gondoljatok óriási dolgokra), és a sütés-főzés mellett a karácsonyi sütemények készítése a kedvenc elfoglaltságom. Ráadásul a családom is igazán jófej; nálunk nincsenek undok nagynénik vagy nyomasztó pillanatok. Bőven fektettünk energiát abba, hogy az ünnep a mi saját ízlésünkre formálódjon: sok hagyományunk van, de számos egyedi és különleges szokás is a repertoárunk része. Néhány éve pedig bevezettük a manózást vagy elfezést is, amely színesíti az ünnepi készülődést. Mivel...

A tavalyi beszélgetés óta úgy alakultak a dolgok, hogy a gyerekek rábukkantak a manók nyári búvóhelyére, a kanapé ágyneműtartójában. Most már ezen a téren is érdemes lenne egy kis változtatás.

Mivel óriási izgalommal és alaposan előkészített ötletekkel, valamint különleges meglepetésekkel várom ezt az időszakot, bízom benne, hogy a lányaim számára is zökkenőmentes lesz az átmenet, és érezni fogják:

Ajándékozónak lenni valóban egy különleges élmény. A varázslat ott rejlik, ahogy a másik személy izgatottan felfedezi azt, amit gondosan megálmodtál, gyönyörűen becsomagoltál és titokban elrejtettél. Az a pillanat, amikor a csomagolás lebomlik, és a meglepetés fénye felragyog az arcán, felbecsülhetetlen.

Mert egyelőre úgy vannak vele, ahogy a címben is leírtam: tudják (és akarták is tudni, mert az osztálytársaik már jó ideje nyíltan beszéltek erről), de még nem akarják megvitatni a konkrét "mocskos" részleteket. Hiszen eddig, még ha voltak is kételyeik meg kérdéseik, nekik az fontos része volt az ünnepnek, hogy az ajándékok "odavarázsolódtak" a fa alá és a csizmába. Természetesen amíg ők nem készek arra, hogy átkerüljenek a "másik oldalra", senki nem várja tőlük, hogy részt vegyenek az ünnep "felnőtt" részében - én csak azt szeretném szépen lassan megmutatni nekik, hogy a varázslat az idő előrehaladtával sem vész el.

Amikor ti ezt a sorokat olvassátok, elindul egy varázslatos kaland: a manók december 1-jén reggel egy kicsi, de annál kívánatosabb finomság társaságában érkeznek, hogy különleges küldetést bocsássanak a gyerekekre. Egy levélben osztják meg velük, hogy az adventi időszak alatt mind a négy családtag feladata, hogy a másik hármat kétszer meglepje valamivel. Ez lehet valami apró, de szívből jövő ajándék, vagy egy váratlan kedvesség, amellyel örömet szerezhetnek egymásnak. Készen álltok a meglepetésekre?

Segítséget és egy kis büdzsét is kapnak hozzá, bízva abban, hogy ráéreznek a meglepetéstervezés ízére.

A manók egy különös kéréssel fordulnak a gyerekekhez: az adventi időszakban szeretnék, ha a polcra költözhetnének. Onnan majd csendben figyelik az eddigi "munkájuk" gyümölcsét, és bízva bízzák a gyerekekre (és természetesen a felnőttekre) a feladatot, hogy csínytevésekkel és meglepetésekkel tegyék színesebbé egymás adventjét. Tudom, sokan felnőttként is szeretnek csintalankodni, de én ezt most egy kicsit háttérbe szorítanám. Megértem, hogy sokaknak ez szentségtörésnek tűnhet, de számomra az elmúlt három év tanulsága, hogy amit már nem érzek a magaménak, azt érdemes elengedni.

Mivel a lányaim éppen abban a fázisban vannak, hogy már bátran ellátogatnak a közeli kisboltba egyedül, és a nagyobbik lányom már önállóan jár haza az iskolából is, valóban megnyílt előttük a lehetőség, hogy felnőtt támogatás nélkül is tervezzenek és valóra váltsák az elképzeléseiket.

És ha már az ajándékozást illetően megindult valami változás, megfogalmazódott bennem, hogy más dolgokra is érdemes egy kicsit ránézni. Az ünnepi menünk 8 éve elég fix. Figyelembe véve a gyerekek korábbi ízlését, az egyik fő köret a házi gnocchi, és fontos elem az örök kedvenc húsleves. Az asztal dekorálásába meg sosem fektettünk nagy energiát, mert mindig inkább az evés-iváson volt a fókusz. De

az egyik gyerekem imád dekorálni, a másik meg a főzésbe veti bele magát nagy örömmel, így már most újraosztottuk a feladatokat, és nem csak a felnőtteknek jutott belőlük.

A nagyobbik lányom vállalta az asztal vezetését, míg a kisebbik ünnepi sajttálat készít előételnek – húsleves helyett, persze! Már most nekiláttak az ötletek gyűjtésének. Amikor azonban megemlítettem, hogy a gnocchit és a sörön sült csirkét is érdemes lenne átgondolni, felhördültek: „Mindent azért ne változtassunk meg!” Igazuk van, van, amihez ragaszkodunk, és ez az ajándékozás kapcsán is így van: van, amibe bevonjuk őket, de vannak titkok, amiket még egyelőre megtartunk magunknak.

Ti, akik már túlléptetek ezen a nehéz időszakon, hogyan sikerült átvészelni az átmeneti időszakot? Milyen tapasztalatokat gyűjtöttetek az út során?