Vajda János: A tehetségtelenség érzése sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk. Sokan küzdenek azzal a belső bizonytalansággal, hogy nem elég jók, és ez a fajta önértékelés hatással van mindennapi életükre. Az emberek gyakran összehasonlítják magukat másokka

Az idén 75. születésnapját ünneplő zeneszerző számára a zenei klisékkel való találkozás nem egy teher, hanem inkább egy izgalmas lehetőség. Érdekes módon, ahogy telnek az évek, úgy merül fel benne a kérdés: mikor is érzi igazán a tehetségét? A kor előrehaladtával egyfajta előérzet keríti hatalmába, mintha a tehetséges pillanatok után mindig ott lenne a másnapos szorongás. Beszélgetésünk során a Kossuth-díjas művész "véletlenül" született operájától eljutottunk az Öreg Zeneszerzők Otthonáig, ahol a zene és az élet szövevényes kapcsolata bontakozik ki.

Hollerung Gábor karmester szavai rávilágítanak arra, hogy a 20. század zeneszerzőinek nem maradt más választásuk, mint hogy a különböző történelmi és kulturális elemeket beépítsenek a saját zenei nyelvezetükbe. Ezzel a megállapítással egyetértek, hiszen a zene folyamatosan fejlődik és változik, és a múlt hatásai elkerülhetetlenül jelen vannak a kortárs művekben. Az újítás és a hagyományok ötvözése gazdagítja a zenei palettát, lehetőséget adva a művészek számára, hogy egyedi hangzásokat és kifejezéseket hozzanak létre. A kultúrák közötti párbeszéd nemcsak új inspirációt nyújt, hanem segít a zene univerzális nyelvének megértésében is.

Nem egészen így van. Létezik egy állandó avantgárd irányzat, amely folyamatosan az új lehetőségek után kutat - vagy talán inkább úgy fogalmaznék, hogy egy másfajta zsákutcát keres. Mi, akik valamilyen módon a tonalitás világához kötődünk, rendelkezünk a több évszázados zenekultúra kincseivel, amelyekről nehéz lenne elfeledkezni. Ennek következtében elkerülhetetlenül belebotlunk a már jól ismert klisékbe és eszközökbe, amelyeket elődeink alkalmaztak, s a fő különbség csupán annyi, hogy ők mesterien használták ezeket. Mégis, én ezt nem kényszerpályának, hanem inkább egy lehetőségnek tartom. Egy szerző kifejezési skáláját gazdagíthatja, ha párbeszédbe lép a múlt alkotásaival, hiszen hivatkozhat rájuk, ezzel új dimenziókat nyithat meg saját művészetében.

Mitől érzi valaki, hogy az általa végzett munka egyedülálló és megismételhetetlen? Talán a kreatív folyamat, amely során személyes tapasztalatait, érzéseit és gondolatait önti formába, vagy az a szenvedély, amellyel hozzááll a feladathoz. Az ilyen projekteknél a saját egyénisége és perspektívája tükröződik vissza, így az alkotás nem csupán egy termék, hanem a belső világának kifejezése is. Emellett a kísérletezés, a hibákból való tanulás és az innováció keresése hozzájárul ahhoz, hogy az eredmény ne hasonlítson mások munkáira. Az utánozhatatlanul eredeti alkotásokban tehát a személyes elköteleződés és a kreatív bátorság egyaránt szerepet játszik.

Nem az eredetiségre törekszem. Amikor az ember ír - és éppen tehetségesnek érzi magát -, az egyfajta csőlátást eredményez. Abban a pillanatban elhiszem, hogy valami olyasmi születik, amit ebben a formában még nem írtak le. Amikor ez a "más állapot" véget ér, és kialakul némi távolság a szerző és a saját műve között, akkor észreveszi a hibáit, az esetlegességeit, és elmúlik ez az illúzió.

Ilyenkor éppen finomítgatja a dolgokat?

A javítás folyamata sosem ér véget. Szinte minden egyes művem esetében érzem, hogy van valami, amit érdemes lenne finomítani. Még egy olyan alkotás is, amelyet évtizedekkel ezelőtt írtam, és díjat is nyert, mindig hordozott magában egy olyan elemet, amitől valahogy idegenkedtem. Harminc év elteltével végre nekiláttam az átdolgozásának, de ezzel együtt éreztem, hogy meg is érkeztem a végére. Nem volt bennem az a késztetés, hogy: - Micsoda siker, most muszáj lenne újra bemutatni! Hiszen egyrészt sosem lehet tudni, hogy a régi fény még mindig ragyog-e, másrészt az a tudat, hogy képes voltam a múltamhoz nyúlni és új életet lehelni belé, már önmagában is hatalmas elégedettséggel töltött el.

Az ember tehetséges, amikor a képességei és a szenvedélye egyesülnek, lehetővé téve számára, hogy kiemelkedően teljesítsen egy adott területen. A tehetség nem csupán a veleszületett adottságok összessége, hanem a kitartás, a folyamatos tanulás és a gyakorlás eredménye is. Ezen kívül, az is fontos, hogy az egyén megtalálja azt a környezetet és lehetőséget, ahol kibontakoztathatja tehetségét, legyen szó művészetekről, sportágakról vagy tudományos területekről. Az igazi tehetség abban rejlik, hogy az ember képes felfedezni és kihasználni a saját potenciálját, miközben folyamatosan fejlődik és új kihívásokat keres.

A tehetségtelenség érzése sokkal gyakrabban köszönt ránk, mint a siker és a magabiztosság. Sokszor előfordul, hogy az emberben felmerül a vágy, hogy valamit megvalósítson, és ilyenkor különösen fontos, hogy másnap is újra rákoncentráljunk arra, amivel az előző nap annyira elégedettek voltunk. Ahogy telik az idő és egyre érettebbé válunk, hajlamosak vagyunk előre kételkedni saját képességeinkben. A tehetség nem olyan állapot, ami örökké tart, és sajnos bármikor elmúlhat.

Egyszer azt mondta, hogy tán a hibákért sem kár, mert azok egyénítenek minket, azokban magunkra ismerünk.

Vannak az egyéniségünkből fakadó típushibáink. Valamit elsietünk vagy éppenséggel hajlamosak vagyunk túlhúzni, esetleg kicsit mechanikusan formálni. Ha nagyon sok vokális művet írok, akkor igyekszem tudatosan átállítani a figyelmemet a hangszeres darabokra, hogy ne kapjak skorbutot az egyoldalú "táplálkozástól". Nem a hibáinktól lesz egyéni a stílusunk, de a hibáinkra rá lehet ismerni.

Segít, ha tudja, kinek írja a művet?

Mindenképpen, leginkább a vokális, színpadi műveknél. Ilyenkor gyakran hallom az illető hangját a komponáláskor, bár többször megesett, hogy végül a bemutatón mégsem az énekelte, akinek írtam. Mégis segítség, mert egy élő alakot látunk, akin keresztül halljuk a zenét.

Természetesen! Itt egy egyedi változat: "Fióknak is küld üzenetet?"

Persze, nem hagyatkozhatok csupán a felkérésekre. Az 1980-as évek végétől az írás számomra napi praxissá vált. Nem élmény fióknak írni, de nem tart vissza. Hajnali ember vagyok, tehát általában kora reggel odaülök a zongorához vagy az íróasztalhoz. Az utóbbi tíz-tizenöt évben - miután valamilyen szinten elsajátítottam a kottaíró programot - néha a számítógéphez. De először mindig papírra írom le a hangjegyeket.

A kottaíró szoftverben lehetőség van a művek visszahallgatására, azonban az élő előadás varázsával nem tud versenyezni.

Régen, amikor még divat volt, hogy az emberek az operákkal házaljanak, néha szerencséjük volt, és egy időpontot kaptak az Operaházban. Ekkor én is bevettem magam a színpadra: leültem a zongorához, előadtam a darabot, és minden szerepet magam alakítottam. Ahogy a számítógépes technológia elterjedt, ez a folyamat átalakult: ma már a laptopomról szól a zenekari kíséret, és egyfajta playback-karaoke stílusban énekelek rá. Ebben igazán otthonosan mozgok!

Azt mesélte korábban, hogy mint a tudásra éhes diák, eleinte magától értetődőnek tartotta, hogy a nagy mesterek örökségét követve haladjon előre. Azonban egy évnyi hollandiai tanulmányai radikálisan megváltoztatták a szemléletét. Mire jött rá ott?

Zenei élményeim és változásaim szorosan összefonódtak azzal, hogy elhagytam a megszokott környezetemet, amelyet addig természetesnek tartottam. A mestereimtől tanult hangzásvilágot próbáltam magamévá tenni, és ez a hatás vezérelte első operám megírását is. Amikor Hollandiába kerültem, egy teljesen új világ tárult elém, ami mély benyomást gyakorolt rám, és teljesen eltérítette az eddigi utamtól. Hazaérkezésem után egy másik, szintén meghatározó élmény várt rám: egy véletlen folytán kapcsolatba kerültem a Markó Iván vezette Győri Balett-tel, amely akkoriban varázslatos hatással volt a közönségre. Fiatal zeneszerzőként ritka lehetőségnek számított, hogy nagyzenekarra komponálhassak. Persze írhattam kisebb formációkra is, de a nagyzenekar jelentette az igazi, megfizethetetlen iskolát. Ma is élénken él bennem az emlék, amikor a próbateremben ülve hallom a zenét - ami ráadásul az én zeném - és látom, ahogy a táncosok elképesztő intenzitással mozognak. Az izzadság szaga betölti a teret, és ez a közelség, ez a közvetlen kapcsolat még az előadásoknál is erősebben hatott rám.

Később tudatosan kezdett el az opera és a klasszikus műfajok irányába orientálódni?

Nem, bár azt éreztem, hogy az alkalmazott zene - hiszen az előadáshoz készülő zene mégiscsak az - kevésbé foglalkoztat. Véletlenül kerültem kapcsolatba az operával. A televízió zenés színházi osztálya kért fel négy fiatal zeneszerzőt, hogy írjon egyfelvonásos operát, a legjobbnak ítélt művet pedig bemutatják. Miután a másik három kolléga nem írta meg, így aztán nemes versenyben sikerült diadalmaskodnom. Ott kerültem kapcsolatba Fehér Györggyel, aki rendezte a Karinthy-novellából készült Barabbás című operát, amely - mint mondtam - még erősen magán viselte a mesterek kézjegyeit. De magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy operát írjak. Némi túlzással úgy is mondhatnám, hogy előbb írtam operát, mint láttam. Az első témákat sem én találtam ki.

Volt-e valamilyen felkérésed?

Nem, az első két szöveget édesanyám ajánlotta, míg a harmadikat Fehér Gyuri hozta fel. A Karnyónét egy új színházi produkció keretében láttam Lázár Katival, és akkor merült fel bennem, hogy remek alapanyag lehetne. Debrecenben mutatták be a két Lorca-történetből készült egyfelvonásosaimat, a Don Perlimplínt és a Don Cristóbalt, bár ez nem keltett különösebb érdeklődést. Azt hittem, hogy az ötlet teljesen az én fejemből pattant ki, de utólag eszembe jutott, hogy Györgyfalvay Katalin egyszer említette, hiszen ő táncolta is a Don Cristóbalt, így valószínűleg az ő hatása is érvényesült benne. Az utolsó bemutatott operám, A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása (amely jelenleg is a Magyar Állami Operaház repertoárján szerepel), szintén az én választásom volt, amikor a témáját operára érdemesnek tartottam. Bár végső soron nem lényeges, honnan származik az ötlet, de tény, hogy mélyen beleszerettem ebbe a műfajba.

A klasszikus irodalmi alapanyaghoz való nyúlás több okból is vonzó lehet a művészek és írók számára. Először is, ezek a művek időtálló témákat és univerzális érzelmeket dolgoznak fel, amelyek még ma is relevánsak. A klasszikus irodalom gazdag karakterábrázolásai és komplex narratívái inspirációt nyújtanak, lehetőséget teremtve az újraértelmezésre vagy a modern kontextusba helyezésre. Ezen kívül a klasszikus művek már jól ismert alapokra építenek, így a közönség is könnyebben kapcsolódik hozzájuk. Az ilyen alapanyagok feldolgozása lehetőséget ad arra, hogy az alkotók saját stílusukat és elképzeléseiket beépítsék a familiaritásba, így egyedi nézőpontot kínálva a régmúlt történeteire. Végül, a klasszikus irodalom gyakran mély filozófiai vagy társadalmi kérdéseket vet fel, amelyek máig aktuálisak. Ezek a témák segíthetnek abban, hogy a mai közönség számára is releváns és gondolatébresztő művek születhessenek, miközben hódolatot adnak a múlt nagy szerzőinek.

Ezek a darabok valóban izgalmasak. Persze, mindez csupán egy spekuláció. A színdarabok már eleve egyfajta keretet adnak, ami megkönnyíti a zeneszerző dolgát, de a dramaturg szerepe elengedhetetlen. Én magam is írtam egy operát Dürrenmatt A baleset című kisregényéből, amelynek librettóját Várady Szabolcs készítette, Mátrai Diána forgatókönyve alapján. A történet középpontjában egy utazó ügynök áll, akit baleset ér, s ezért egy vidéki házba keres menedéket. Ott egy csapat idős emberrel és egy felszolgálónővel találkozik. Szállást kér tőlük, és hamarosan kiderül, hogy a nyugdíjasok egykor az igazságszolgáltatás területén dolgoztak. Esténként szórakozásból régi pereket vitatnak meg újra, de a legérdekesebb, ha egy vendég érkezik, akinek az életét alávetik a vizsgálatnak, majd végül megítélik. A férfi próbálja hangsúlyozni, hogy az ő élete jelentéktelen. Közben étkeznek, italoznak, és a lényeg, hogy a "tárgyalás" végén játékból halálra ítélik az utazót. Nem szeretném elárulni az összes részletet, de úgy tűnik, hogy az Operaház a következő évadban műsorra tűzi ezt a darabot.

Október végén a varázslatos Egri Kamaraopera Fesztivál keretein belül mutatkozott be a Goneril című monoopera, amely a híres Čapek-novellát idézi meg. A mű librettóját a tehetséges Várady Szabolcs írta, így a produkció nemcsak zeneileg, hanem szövegileg is különleges élményt nyújt.

Ez már a második Čapek-novella, amit megzenésítek az Apokrifok sorozat keretében. Ezúttal Lear történetének egy különleges aspektusát fedezem fel, Goneril szemén keresztül. Korábban már írtam egy kamaraoperát a Budapesti Mahler-ünnep felkérésére, amelyet a Fesztiválzenekar adott elő. Az öt kenyérről szóló novellában egy jeruzsálemi pék mesél a szomszédjának, ami tele van humorral és éleslátással. Ezek a novellák különösen érdekesek, mivel a jól ismert történetek másik oldalát világítják meg, új perspektívát adva a klasszikus mesékhez.

Amikor zenekari művet alkotsz, elengedhetetlen, hogy legyen egyfajta történeti alap, ami köré a zene épül. Egy erős narratíva vagy téma segíthet abban, hogy a hallgató mélyebben kapcsolódjon a zenéhez, és gazdagabb élményt nyújtson. A történeti mag nemcsak inspirációt ad, hanem irányt is mutat a kompozíció során, lehetővé téve, hogy a zene kifejezze az érzelmeket és gondolatokat, amelyek a háttérben húzódnak.

Nem. Ha eszembe jut valami, akkor annak a "gombolyítása" a feladat. Az ötleteim többnyire olyan triviálisak, hogy szinte szégyellem. A gombolyítás lényege az, hogy ebből hogyan tudok valami olyasmit csinálni, ami eliminálja ezt a "tahóságot". Az a csodálatos, ha az ember fejében megszólal a darab és csak le kell írni. Előfordult már velem, hogy végig hallottam egy tételt, de a zeneszerzés legtöbbször inkább dagonyázás, ami egy kivételes pillanatban ihletetté válik.

Szeptember végén mutatta be az első zongoraversenyét a Budafoki Dohnányi Zenekar Réti Balázs zongoraművésszel. Mi inspirálta ennek a megírására?

Kisoroszi szívében áll egy régi parasztház, amelyet zeneszerző barátaimmal, Selmeczi Györggyel, Csemiczky Miklóssal és Orbán Györggyel közösen vásároltunk meg. Mi csak Öreg Zeneszerzők Otthonának hívjuk ezt a helyet, és néha eljátszunk azzal a vicces gondolattal, hogy négyen egy közös ápolónő kíséretében sétálgatunk a kertben, mindannyian katéterrel a kezünkben... Csemiczky barátom már hosszú évek óta győzködte Orbán Györgyöt, hogy írjon egy zongoraversenyt. A sok unszolás végül arra ösztökélt, hogy mi lenne, ha én magam írnám meg ezt a művet?! Míg Orbán számos szimfóniát komponált, a zongoraverseny végül az én kezem alól került ki.

Megmutatják egymásnak a készülő műveiket?

Amíg még fiatalabb éveinket éltük, szinte mindent megosztottunk egymással. Néhány kemény megjegyzés sem maradt el. A beszélgetéseinket nem a folyamatos lelkesedés jellemezte, hanem inkább az őszinte és kemény kritikák. Ahogy teltek az évek, ez a dinamika – hogy egy kicsit finomabban fogalmazzak – fokozatosan változott.